Sokáig abban a hitben voltam, hogy karakteridegen számomra a sport. Aztán a hét elején, mikor pár hónap edzés után először húztam fel magam a rúdon, elgondolkodtam. Unásig ismételgetem: akkor működünk igazán jól ha állandó változásban vagyunk. Ha cirkulálnak bennünk a gondolatok, új élmények hatására új érzések ébrednek bennünk. A mozgásról sokáig lemondtam, eltávolodtam tőle és csak nagy sokára találtam rá ismét.
Falusi gyerekként nyaranta alig lehetett beparancsolni bennünket az utcáról mert hol fogócskáztunk, fára másztunk, a helyi szabadtéri strandon úsztunk, biciklizni mentünk vagy egy sárgaföld kupacban építettünk mini várost a plasztik cowboyainknak. Amennyire oda voltam az ilyen jellegű szabadidős tevékenységért, annyira riasztottak az iskolában a testnevelés órák. Talán mert nem voltam olyan ügyes a labdával, mint a többiek, nem tudtam olyan gyorsan futni, vagy mert mindezt kötelező jelleggel kellett volna jól csinálni. Duci gyerek voltam, később kövér, ez pedig nem épp önbecsülés fejlesztő tényező, mint tudjuk.
A saját személyiségemet vizsgálva érdekes motívum, hogy ami kötelező, keretek közé szabott és zárt végű eredményt követel meg, az iránt lelkesedni nehezemre esik. Így állt földbe a nagy elánnal elkezdett felnőttképzésem is. Köhhöm.
Végül fiatal felnőttként, érettségi után már nem maradt motivációm a mozgásra. Mondjuk a napi másfél doboz cigaretta elfüstölése mellől elmenni futni elég meredek lett volna. Lelkileg is elég nyomorult időszakot éltem 20 és 30 éves korom között. Teljes nihil, ha szabad ezt mondanom. A középiskolában leadott kilók vissza feljöttek, végül már nem is igazán érdekelt azt sem sok évig, míg össze nem szedtem magam, hogy normalizáljam ne csak a súlyom hanem úgy egyáltalán saját magam, szőröstül-bőröstül.
A COVID 2020-ban sokaktól sok mindent vett el, nekem viszont adott, nem is keveset. Addigra már pár éve lejöttem a cigiről és csak időszakosan dohányoztam, ha anyámat meglátogattam a Balkánon. Ez a mi kis rítusunk, és amúgy is: aki egyszer dohányos volt, az mindig az marad, csak éppen gyújt rá. A vírus meg karantén őrület miatt nem igazán volt jó emberek közé menni és autó híján én a tömegközlekedésre szorultam Budapesten, ami akkortájt nem volt épp életbiztosítás. Így vettem egy biciklit és habár az elején félve, de elkezdtem a városban tekerni.
Azon a nyáron egy régi-új ismerőssel lementünk az Adriára a járvány kellős közepén. Cest la vie, vagy mi a fene! Az ott készült fényképeket látva viszont nem igazán voltam elégedett a rozmár testemmel és ha már úgyis világvége hát miért ne! Még többet bicikliztem, majd ősztől eljártam csoportos kettlebell edzésekre is. Az lepett meg a leginkább, hogy élvezem a csapatban való edzést, főleg mert mindenféle korú, edzettségű, hátterű emberrel együtt küzdöttünk.
Észrevétlenül belejöttem. Érdekes élmény volt, hogy ha valami oknál fogva, akárcsak egy napra is a négy fal közé szorultam, már szinte rosszul éreztem magam; fájt az egy helyben levés. Egy év elteltével mentálisan és fizikailag is látványos változáson mentem keresztül. Az érzelmi stabilitásom, magabiztosságom úgy nőtt ahogy az XL-es és L-es ruhák egyre nagyobb számban kerültek a kukába. Kimondottan jól éreztem magam a bőrömben!
Azóta eltelt pár év, elköltöztem a környékről és jelenlegi lakhelyemen közelében is igyekeztem egy jó helyet találni, ahol kisebb csoporttal együtt tudok fejlődni. Nagy szerencsémre tavaly megtaláltam őket, és jártam is pár hónapot hozzájuk, amíg egy sérülés (bemelegítés emberek, bemelegítés!) miatt ki nem estem a rotációból. Azonnal jött is az életközépi válság meg a zabálás megint. Decemberben megleptem magam egy Apple Watch SE-vel, hogy kövessem az alvásciklusomat és a mozgásmennyiségemet is mérni tudjam. Ez amúgy elég nagy motivációs erővel bírt nálam.
Végül 2024. április környékén visszamentem a közeli pinceterembe és újra hajtani kezdtem magam, csak most már okosabban. Hát így, ilyen kacskaringós úton jutottunk el odáig, hogy már egyszer, szépen és szabályosan fel tudom húzni magam a rúdon.
Tanulság: bármi van, főleg, ha káosz a fejemben, mentális pihenésre vágyom, vagy le szeretném vezetni a feszültséget, akkor mozognom kell. Nem csak a labrador kutya énem igényli ezt, hanem valami elfeledett zsigeri tapasztalás is, hogy jó lesz az, menjél csak.
És hogy hová vezet mindez? Hogy nyár végén megteszem az az országos kék túra hozzánk közel eső szakaszát és elkezdem gyűjtögetni a pecséteket. Bizony, régi vágyam végigmenni rajta és talán éppen most jött el az ideje. Minek várjunk, nem?
