A mindenféle algoritmus előtt gyakorta el lehetett „csavarogni” a videómegosztó portálon a kapcsolódó videóról videóra szökkenve egyszer csak YouTube egy fel nem fedett zugában találta magát az ember. Olyan volt ez, mint azok a jó beszélgetések a barátaiddal, ahol másfél órával később azon töritek a fejeteket, hogy milyen asszociáció mentén jutottatok el a pecázástól az dinoszauruszokig.
Na pont így történt velem is. A minap beállt a hátam és mivel csak feküdni tudtam, maradt a YouTube, ahol pár óra alatt egy magyar Horvátország facebook csoport leghülyébb bejegyzéseit szemléző videóról átjutottam egy Albán úti beszámolóhoz, ahonnan kutatni kezdtem, hogy miért van ennek a balkáni országnak 600 000 bunkere. Innen jött gyorsan a TOP 10 őrült vezető Tvrtko tolmácsolásában (minél öregebb, annál inkább vicces a stílusa), hogy eljussak egy összeesküvés elméletig, hogy Szibéria is szívesen kiválna az Orosz föderációból. És erről az Oroszország témáról rögtön jött egy doku a Transzszibériai vasútvonalról, hogy végül kikössek Eli videóinál.
Eli From Russia
Eli vagyis Eli Bakunova (1997, Perm, Oroszország) egy húszas éveiben járó fiatal nő és YouTuber, aki vörös hajával, fehér bőrével és szeplőivel nem épp a tipikus orosz külsőt erősíti. Csatornája az „Eli from Russia”, amelyen a legrégebbi videó 2019 körüli. Kezdetben a szokásos „érdekességek és tények” típusú videókkal indította karrierjét, illetve amolyan utazó bloggerként a külföldi utazásait örökítette meg.
2021 környékén viszont elkezd a belföldre is fókuszálni és innentől a mai Oroszország hatalmas területének köztársaságait és mindenféle vidékét járja be. Megmutatja a helyi ételeket, beszélget helyiekkel és közben – akarva akaratlanul is – bemutatja a mai, poszt modern oroszországi viszonyokat. Hogy mennyik a keresetek, milyen helyeken, körülmények között élnek a hétköznapi emberek. Hogy a szovjet időkben bekebelezett számtalan vidéken milyen sok etnikum és nyelv keveredik a gyakorta ősi szokásokkal. Videóiból az egzotikus tájakon kívül olyan dolgok is kiderülnek, hogy mit keresnek koreaiak ott, milyen etikai kódok szerint élnek Ingusföldön, milyen hideg lehet Jakutszkban és milyen egy tradicionális orosz „banyja” vagyis fürdőház vidéken.
Tényleg élvezettel nézem sorra az összes videóját, mert egyrészt szimpatikus maga Eli, aki tényleg igyekszik kontextusba helyezni a látottakat és hallottakat és mindig kiváló helyi idegenvezetőket szerez, akik tovább mélyítik ismereteinket az adott vidékről.
Ez nagyon fontos számomra egy YouTuber hitelességének megállapítása során, talán ezért nem is tudom értékelni, mikor mondjuk Szirmai Gergő vagy más hasonszőrű tartalomgyártók kiutaznak Japánba és tátják a szájukat. Az az érzésem, hogy azt mondja „lássátok kijutottam, nézzétek”. De nem ad kulturális többletet az, hogy csak állnak és csodálkoznak a videósok valami láttán; alámondják, hogy hűha és már szaladnak tovább. Szerencsére Eli Bakunova ennek az ellenkezője és kedves orgánuma, jó beszélőkészsége mellé van egy szolid humora is és próbál pozitívan hozzáállni még ahhoz is, mikor Ingusföldön letartóztatják, mert a helyi ruszofób lakosság gyanúsnak találja.
Ami viszont a fegyvertény az „Eli from Russia” csatorna oroszországi videói mellett, hogy mindegyik végén van pár záró gondolat, mely feltárja előttünk, hogy egy-egy ország népének tagjai sosem azonosak azokkal a vezetőkkel, akiket a politika nagyszínpadán látunk. Ahogy az is fontos megállapítása, hogy mindenhol alapvetően kedvesek az emberek és mindenki csak annyit kíván, hogy nyugodtan és jól élhessen.
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
Kb. egy éve én is rátaláltam Eli csatornájára. Sajnos nem szenteltem neki akkora figyelmet, mint te, de azt megállapítottam én is, hogy nagyon emberközeli módon mutatja be Oroszországot. A korábbi videói, amikben más országokba utazott, annyira nem mozgatott meg. Amúgy az annyira nem szokatlan, hogy Oroszországban valaki vörös hajú. A koreaiak jelenléte sem akkora újdonság, ha kicsit tanul az ember az oroszokról. Elég csak Viktor Cojra gondolni, aki apai ágon szintén koreai, de nekünk orosz tanszéken az egyik lektornőnk is koreai származású volt (Viktoria Kimnek hívták). Ami meg a ruszofóbiát illeti, abból már a szovjet időkben is volt bőven határon belül. Ehhez érdemes elolvasni Serfőző András könyvét (írtam róla egy posztot még tavaly), ő is szembesült hasonlóval a 70-es években Grúzia területén. A melléjük osztott helyi lány mondta neki, hogy ne akarjon túrázni a hegyekben, mert ha megszólal oroszul, megölik a helyiek.
Nekem abszolút kimaradt Oroszország, mint érdeklődési terület. Gondoltam: hideg van, fütyül a szamovár, eszik a borscsot, isszák a csáját, oszt jól van. Erre tényleg csomó nagyon érdekes része és területe van.
A felszopást egyébként a „Black Book” nevű orosz (inkább permi) forklórra épülő videojáték végezte el. Ott még a kereszténység felvétele előtti régi istenek, mint pl. Vojpel is előkerülnek. A másik ilyen szemfelnyitó dolog – kulturális és etnikai változatosság tekintetében- még évekkel ezelőtt az Derszu Uzala film volt. Azon kicsit könnyeztem végül.
Ó, ez a ki milyen származású dolog történelmileg még Magyarországhoz is kapcsolódik. Ezt is csak nemrég tudtam, meg, hogy a Rákosi Mátyás felesége, Feodora Fjodorovna Kornyilova meglehetősen ázsiai – mongol kinézetű volt, orosz létére. Amúgy jakut földi talán.
„Nekem abszolút kimaradt Oroszország, mint érdeklődési terület.”
Vannak ezzel még páran a világban. 🙂 Nálam gimis irodalom órán kezdődött, amikor el kellett olvasni Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődést. Az igazi lökést mégis egyetem adta, ahol áltművben felvettem egy olyan kurzust, hogy Orosz kultúra kelet és nyugat között.
„A felszopást egyébként a „Black Book” nevű orosz (inkább permi) forklórra épülő videojáték végezte el.”
Erről a játékról nem hallottam. Pár szláv mitológiára épülő játék már készült, amik többségéről inkább csak hallomásból van ismeretem. Most erre a Bylinára leszek kíváncsi.
Filmek terén nem mondhatnám, hogy különösebben képben volnék az orosz filmekkel. Láttam az Asszát, meg a Bratot, és ezzel ki is fújt nálam a téma. Még van pár cím, amit be szeretnék pótolni, mint a 2007-es Nirvana és a Viktor Coj főszereplésével készült Igla.
„Ó, ez a ki milyen származású dolog történelmileg még Magyarországhoz is kapcsolódik. Ezt is csak nemrég tudtam, meg, hogy a Rákosi Mátyás felesége, Feodora Fjodorovna Kornyilova meglehetősen ázsiai – mongol kinézetű volt, orosz létére. Amúgy jakut földi talán.”
Ha jól tudom, te nem Magyarországon nőttél fel, szóval megértem, hogy ezek az információk újak neked. Viszont Feodora származása inkább csak érdekes adalék, mint befolyásoló tényező az ő identitásában, mivel meggyőződéses kommunistaként az identitását is ehhez alakította. Rákosi sem azért vette el, mert annyira bejöttek neki a mandula szemek, hanem mert ideológiailag nagyon egymásra találtak. De az kétségtelen, hogy ha csak felületesen nézünk Oroszországra, akkor nem tűnik fel, hogy etnikailag mennyire sokszínű ország. Pedig egy ekkora méretű államnál törvényszerű, hogy nem homogén.
Asszem Elinek volt egy korábbi videója, ahol taglalta, hogy mennyire vannak, vagy nincsenek nyelvjárások az orosz nyelvben. Az látszik, hogy nem csinált mélyreható tanulmányokat a témában, pusztán a saját megfigyeléseit vetette be, így arra a téves következtetésre jutott, hogy nem igazán vannak nyelvjárások. Persze itt nem olyan szintű eltérésekre kell gondolni, mint Németországban, ahol az északi meg sem érti a délit. Egy ekkora országban, ahol ráadásul sok etnikum második nyelveként használja az oroszt, teljesen természetes, hogy lokális eltérések legyenek, ami Oroszország esetében nem feltétlen jelent érthetőségi gondot egy anyanyelven beszélőnek, s talán neki sem tűnik fel, ha mondjuk a szentpétervári molokonak mondja a tejet, míg a moszkvai malakonak, mert a hétköznapokban ő sem az akadémiai nyelvet beszéli.
Kicsit elkalandoztam. Szóval a lényeg röviden, nekem Oroszország iránti érdeklődésem már gimis koromban kicsírázott, de igazán egyetemen lobbant be. Amúgy meg az orosz tanszéken rengeteget volt lehetőségem tanulni nem csak az orosz, de más szláv kultúrákról is, ami jó eséllyel el se jutott volna hozzám egyetem nélkül.
Sajnos orosz klasszikusokat nem olvastam, mert egyrészt riasztottak fiatalabb koromban : biztos hosszúak, vontatottak, unalmasak. Aztán lehet, hogy valójában azokra is meg kell érni, oda kell jutni korban és fejben, hogy be lehessen őket fogadni, mert végtére midig az emberi lét alapélményeit prezentálják, csak a kulisszák mások körülöttük.
Igen, szerbiai vagyok így nekem hiányzik az orosz befolyás, cserébe van exjugoszláv. Ez is érdekes, hogy én is így közel a negyvenhez kezdem jobban beleásni magam a történelmi távlatokba és egyre több ilyen tartalmat is fogyasztok. Ha meg nemzetről van szó, akkor engem a pogány folklórján keresztül meg lehet fogni. Az orosz Morteshka stúdió egyébként a Black Book előtt a Mooseman című játékát is erre a permi népi hagyományokra húzta fel. Steamen mind kettő elérhető. És most szembesültem vele, hogy a szerbek meg a „Marko: Beyond Brave” kis platformér játékukkal adóznak a szerb népmesei hőseik előtt. Ilyenkor azért felmerül bennem a kérdés, hogy mi magyarok miért nem tudunk ilyeneket csinálni? Nekünk is van bőven alapanyag. 🙁
Na nekem meg ezek az orosz filmek maradtak ki. Amik viszont nagyon kezdtek érdekelni, azok a sci-fik és így jutottam el az orosz Solaris feldolgozásig, meg a Andrej Tarkovszkij Stalker-éig, aminek olyan eredet sztorija van, hogy úristen. Mármint a ma ismert Stalker nem is az, amit leforgatott, mert az orosz állami filmintézet szándékosan lejárt nyers filmeket adott a rendezőnek. Csak az egész leforgatása után, a vágóasztalon derült ki, hogy használhatatlan az anyag. Ettől annyira megborult a rendező, hogy leforgatott egy teljesen másik filmet, amit ma Stalkerként ismerünk. 🙂 Bizony néha a művek keletkezésének körülményei sokkal izgalmasabbak, mint a művek maguk. És itt kötnék vissza: egyre inkább érdekel a művészettörténet, mert új kontextusba helyezi a világot. 😀
„Sajnos orosz klasszikusokat nem olvastam, mert egyrészt riasztottak fiatalabb koromban : biztos hosszúak, vontatottak, unalmasak.”
Nálunk kötelezőként ki volt adva pár. Volt, amit már utólag pótoltam, mert nem kellett iskolában olvasni, vagy épp orosz szakon lett kiadva, vagy ajánlva. Nem könnyű olvasmányok, de nagyon ráfekszenek a lélektaniságra, szóval emiatt érdekesek lehetnek. Dosztojevszkijt alapból tudom ajánlani, ha nem is a teljes munkásságát, de a legismertebb műveiből érdemes egyet-kettőt elolvasni. Talán a leglendületesebb A Karamazov testvérek című regénye (elég nagy terjedelmű, de egy krimibe ültetett lélektani dráma). Másik nagy alakja az orosz irodalomnak Tolsztoj. Na tőle az Iván Iljics halálát kellett anno elolvasnunk, azt nem szerettem. Sokáig tartózkodtam a fő művétől, mert az a közhiedelem lengi körül, hogy unalmas, ez pedig ugye a Háború és béke. Nem bántam meg, hogy végül rászántam magam az elolvasására. Egyetlen szépséghibája, hogy rengeteg benne a francia nyelvű szövegrész, ami akár oldalakon át is tarthat (19. század eleji orosz arisztokrácia alapvetően franciául érintkezett egymással mind szóban, mind írásban). A másik ilyen klasszikus alak, Puskin. Na, tőle az Anyegint kellett elolvasni, és szenvedtem vele. Pedig amúgy Puskin zseniális. A versei általában azok, de a drámáit és prózáit érdemes elolvasni (nincs belőlük sok, és azok is rövidek). Csehov megint olyan figura, hogy jellemzően a drámái miatt ismert, pedig azok szerintem befogadhatatlanok, különösen olvasva (színpadon egészen más lehet), cserébe a prózája megint csak zseniális. Ha már így szóba hoztam az Anyegint, akkor ahelyett tudok ajálnani egy sokkal jobb verses regényt, Lermontovtól A Démon címűt.
„cserébe van exjugoszláv”
Az is egy érdekes világ. 🙂 A Balkánról ugyan tanultunk szlavisztikán, de nekem egy ponton túl egybe folyt az egész. Ráadásul eléggé felül reprezentált volt a bolgár irodalom és kultúra.
„akkor engem a pogány folklórján keresztül meg lehet fogni”
A pogány hitvilág valóban érdekes téma. Én is beleástam magam már párszor. Különösen a szláv mitológia meg is ragadott annak idején (írtam is belőle egy négy részes blogposztot a blogomon). De azt vettem észre, hogy a játékok általában eléggé szőr mentén foglalkoznak ezzel, inkább csak megmutatják, hogy ilyen is volt, érdemben nem adaptálják. Mondjuk azok a játékok, amiket írtál, nekem még csak nem is csengenek ismerősen. Rájuk is néztem már. Ez a Black Book valóban érdekesnek tűnik, egyetlen szépséghibája, hogy a grafikája nem jön be. A Mooseman, bár hangulatos a vizualitása, ott inkább ez az oldalnézetes, scrollozós mechanika az, ami gondot okoz (a Mario óta ki lehet kergetni engem a világból ezzel a formátummal). De annak örülök, hogy vannak játékok, amelyek rendesen elmerülnek a mitológiába. Ezekhez képest azok, amelyekkel találkoztam, inkább csak díszletként használták azt.
Marko Beyond Brave: az előzőhöz hasonlóan, a platformer formátum nálam nem jön be, de örülök neki, hogy ilyen is van. Ez a Marko kicsit hasonlít az oroszok Aljosa Popovicsára. De ha már folklór, a Mavka című ukrán animációs filmet láttad már? Egyszer érdemes megnézni. Nem lett a világ legjobbja, de érdekes vállalkozás.
„hogy mi magyarok miért nem tudunk ilyeneket csinálni? Nekünk is van bőven alapanyag.”
Érdekes az, hogy a meglehetősen nemzetietlen Kádár-korszakban szántak pénzt ilyen projektekre, legalábbis animációs film formátumban. Azért elkészült egy Fehérló fia, meg a Magyar Népmesék, ami elég sokat merített a folklór szörnyvilágából. Plusz tavaly jelent meg a Bestiarium Hungaricum című könyv, azt ajánlom figyelmedbe. Ami meg a mai szórakoztatóipari termelést illeti, jelenleg a tényanyaggal támogatott történelmünket sem tudjuk tisztességesen feldolgozni, miért pont a népi hitvilággal menne ugyanez? Plusz azért tegyük hozzá, hogy a magyarság pogány-kori hitvilágáról még annyit sem tudunk, mint a szlávokéról. 19. században felgyűjtött bestiáriumunk van ugyan, de ez is 60-70%-ban inkább a szlávoktól átvett lényeket jelenti.
„Amik viszont nagyon kezdtek érdekelni, azok a sci-fik”
Az orosz filmekből, mint írtam, nagyon keveset láttam. Bevallom, a sci-fi terén nyújtott munkásságuk annyira sose nyűgözött le. A klasszikus disztópiáik annál érdekesebbek: Zamjatyintól a Mi, Tolsztajától a Ksssz. Előbbi mondjuk részben tekinthető sci-finek is. Azért a Stalkert valamikor lehet be kéne pótolnom.
Érdekes, hogy a blogod nem írja ki, hányadán állunk komment számban.