Öt napja álltam a koporsója előtt. Rajta a drága virágdísz, mert egy életet töltött el a szegénységben, ami mindig mérsékletre intett bennünket. Néztem a virágokat, miközben a pap a búcsúbeszédet mondta, valóban szép lett, de ott is csak azt éreztem közben: nem elég. Ha ki sem látszana alóla az a koporsó, akkor sem elég.
A szakember rendelője az a tér, ahol tudnunk kell kimondani: emberek vagyunk és gondolataink és valódi természetünk igazsága nem szépíthető és nem is szépítendő Instagram filterekkel. A köznapi felszínességet, a másoknak mutatott maszkot itt le kell fejteni magunkról. Orvosnál vagyunk, nem állásinterjún.
Alig száradt meg a tinta a honosítási okiratomon tizennégy éve, szinte azonnal szedtem a sátorfámat és Magyarországra költöztem. Nem a vitrinnek akartam tartogatni az állampolgárságom. Egy kis falu után Budapest nagy változás volt, de megszoktam. Szert tettem sok ismerősre, barátra, végül szerelemre is. Az évek alatt mégis gyakorta éreztem megraboltnak magam. Az Orbán rendszer kezdetben olyan...
Nem tűröm, hogy újságnak vagy magazinnak csúfolják. Ez folyóirat. Már a szó is nemesebb, hisz nem Liptai Klaudia csöcseiről van benne szó. Ezt kértem karácsonyra. Hogy igazán burzsoának, műveltnek és sznobnak érezhessem magam.
Vonzanak ezek a szomorú, melankolikus utazások. A gyász itt nem pusztán motiváció vagy narratív eszköz: a gyász maga a történet magja. Digitális médium mivolta ellenére – vagy talán épp ezért – segítheti a gyászmunkát.
A kreatív szövegíráson túl ez a tevékenység is megadta a rendszerezéssel járó elégedettséget. Amit addig a fizikai világban végeztem, most szellemi és lelki szinten is elkezdtem művelni. És ez volt az igazi felszabadulás! A mentális jólétem és túlélésem záloga lett a nyilvános naplóírás.
Hó, havazás, tél, jégvirág, porhó, zúzmara... a hideg évszak csodái, amelyektől már szinte búcsúztunk, aztán ránk szakadt is 2026 januárjában. Ünnep van. Fehér, szikrázó, vakító ünnep.
Amikor a YouTube már nem elég, Pottyondy Edina könyve groteszk humorral és maró gúnnyal kérdezi fel a konzervatív közerkölcsöt, a fóliázott erkölcsi pátoszt és a közéleti kettős mércét. Egy elfogult olvasó jegyzetei arról, hogyan válik a humorból közéleti felelősség, és miért működik ez a világ nyomtatásban is.
Kényelmetlen ez a székpárna. Adventkor rakjuk fel csak őket. Pirosak, ünnepiek, és kényelmetlenek. Viszket a bőröm az okosóra pántja alatt, valami irritáció lesz, túl erősre húzom a szíjat. Párom összevont szemöldökkel, párnalenyomatos képpel jön ki a hálóból – Már fél órája szól a szomszéd ébresztője! Vasárnap! Érted, vasárnap! Csak megvonom a vállam. Valóban bosszantó, hogy az alattunk...
Vidékről származom, faluról, Szerbiából. Átéltem a dél-szláv háborút, aztán a NATO bombázásokat. Fél évig napi szinten, tizenkét órás áramszünetekkel, üres boltokkal és cserekereskedelemmel. Azokban az időkben a veteményes kertünk volt közel az egyetlen élelmiszer forrásunk és sokszor a termények a csereberék tárgyai.