Ritka alkalom, mikor vidékre szökhetek, haza a régi életem díszletei közé. Nosztalgia ez és mégsem, több annál. Ilyenkor lehetőségem van újraélni ezt az életet, amiből kiugrottam, ahogy lehetőség kínálkozott rá. Stockholm-szindróma ez vastagon. Ami érdekes, hogy nem a rossz dolgokra emlékezem elsősorban, hanem arra, hogy miként próbáltam velük megküzdeni.
Volt azokban az időkben egy csomó introspektív gyakorlatom, amely során a saját tudatalattimmal tudtam „beszélgetni”. Ennek legfontosabb eszköze az írás és a blogolás volt. Sokági bajban voltam vele, mert egész egyszerűen képtelen voltam összeszedett dolgokat írni, inkább csak leültem, leírtam egy egy ilyen sejtelmes címet, hogy „Árnyék” mondjuk és elkezdtem levésni az asszociációimat. Később értettem meg, hogy ösztönös írásterápiát alkalmaztam saját magamon. Elkezdtem a saját, belső hangomat használni, hogy meg tudjam nevezni azt a rengeteg zavarba és kétségbeejtő érzést, ami az akkor életemet jellemezte.
Visszatekintve tudom, hogy valahol ez a közléskényszerrel egybekötött firkálás segített át rengeteg traumámon és a betűvetés megkímélt az önpusztítás brutálisabb fokozataitól. Nem mondom, hogy nem volt halálvágyam, hogy a reménytelenség és a életem értelmetlensége nem sodort egyre közelebb valami csábítónak vélt, végeleges megoldás felé. Mivel az apám és az ő apja is már megoldotta a saját problémáit egy sámli és egy gerendára erősített kötél segítségével, ezért bármennyire is adta a nagy befejezés lehetősége az elődeim iránti harag – főleg az apám iránt érzett düh – mindig kijózanított. Én nem így fogom végezni, csak azért se!
Ettől mentett meg az írás és attól, hogy ráfüggjek bármilyen bódító szerre, mert a masszív tejfehér köd alatt csak ott világított valami, amit jobb híján élni akarásnak nevezhetünk. A belső hangom aztán lassan egyre erősödött és szinte minden reggelemet azzal indítottam, hogy leültem a gép elé és írtam pár bekezdést. Ha sütött a nap, akkor arról, ha éppen lelkesedtem valamiért, akkor arról. Másnak a zene vagy a sport jelentette a kiteljesedést. Nekem ez.
Az is elgondolkodtató, hogy ahhoz, hogy egyáltalán írogatni kezdjek, előbb mélyre kellett csúszni. 2005 környékén, ahogy befejeztem a középiskolát, megindultam a lejtőn, és megállás nélkül kerültem érzelmileg és valamilyen szinten testileg is egyre mélyebbre. Egész 2008-2009-ig bezárólag, mikor már lett itthon korlátlan internetünk és végre megtapasztalhattam a szinte korlátlan információszerzés lehetőségét. Ez képes volt lekötni. Jött az japán animációs időszakom, meg a fórumozás, blogolás. Megismertem csomó remek tollú magyar bloggert, akik hétről hétre szuper témákat hoztak és lehengerlő stílusukkal, vagy érdekes történeteikkel képernyő elé szögeztek. Web kettő időszak volt. Még névtelen kommentálgattunk egymás posztjai alatt és még csak éppen éledezett a közösségi média, mint koncepció. Kocka lettem, és kockákkal társalogtam. Az izolációmat feloldotta a digitális közösségem. Ha helyben nem volt, aki megértett volna, vagy legalább rezonált volna a kétségeimre, megtaláltam magamnak őket online.
Sokan így képeztük le a bennünket érő élményeket, feldolgoztuk őket az írásainkban és meglehetősen őszintén ki is tárulkoztunk. Úgyis csak nickneveket láttunk, hát lehettünk őszinték, sebezhetőek, tökéletlenek. Nem volt még Instagram szűrő a nyomorult kétségeinken és keszekusza vágyainkon.
Úgy hiszem ez a számomra ismert „belső hangnak” a lényege. Hogy, amikor magammal van lehetőségem négyszemközt maradni, akkor lehetek őszinte magammal. Ez a belső hang feszített ebben a pár napban is.
És megfigyeltem: rendszeresen szabotáltam. Rendezgettem régi fájlokat, biztonsági mentéseket böngésztem és amikor egy-egy gondolat megfogalmazódott bennem egy régi fotó vagy írás kapcsán, gyorsan előkerült a mobilom és híreket olvastam, vagy YouTube videókat kezdtem nézni. Amikor már felmerült egy témaötlet, amit ki lehetett volna fejteni, pár mondat megfogalmazása után azonnal el is némítottam őket. Pedig erős, jó mondatok voltak, jó témákról.
Például, hogy mennyire áttételes reflexeket indított be bennem, hogy pár napja volt egy rosszul létem: légszomj és hideg verítékezés, ájulás közeli állapottal körítve. Erről nagyon akartam írni, de ahogy jöttek a gondolatok, hogy mennyire azt gondoltam eddig, hogy valamikori halálommal nincs elszámolni valóm, mert egyszer, itt, régen feldolgoztam az ehhez való viszonyomat, most mégis rettegni kezdtem.
A belső hangom egész mást mond erről és ezzel is szembe kell néznem. Hogy, amiről azt hittem már, hogy mindegy mostanra már nem az. Mert van, aki számít, és még sokáig szeretném ha vele lehetnék és együtt mehetnék vele tovább az úton.
Átértékelődött minden, és ezt nem szabad szőnyeg alá söpörni. De ez egy másik bejegyzés témája lesz.
