Mit üzen az ökör énem az elveszett tinónak?

Tanulságos éven vagyok túl a magyar felnőttképzés és önismeret szempontjából is. 2023 nyarán éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel velem: ingerlékeny és letargikus állapotok váltották egymás bennem. A külső környezetben nem találtam hibát: jó munkahely, kiváló életkörülmények és egy szerető, támogató párkapcsolat. Túl jó volt minden. Az énem válságkezelésre volt berendezkedve. Az élet addig, mindig kínált valami kihívást vagy katasztrófát, amibe belevethettem magam. A tétlenség érzése vegyülni kezdett a megrekedés képzetével, amitől zsigerileg irtóztam. Beköszöntött az életközepi válság. Helló 37 éves énem!

Számtalan kérdés kavargott bennem. A korábbi döntéseim rám nehezedtek és kérdőjelessé váltak. Személyiségem szilárdnak hitt alapjai kezdtek megbolydulni. Ahelyett, hogy hosszasan elemeztem volna a helyzetet, vagy írásterápiával (most újrakezdett blogom írásgyakorlat és önelemzés is) hatoltam volna a mélyére, hirtelen döntést hoztam: nekem tovább kell tanulnom!

A szakközép végén mindenki arról beszélt ki és milyen főiskolára vagy egyetemre megy. Szegények voltunk, mint a templom egere, szóval én csak bámultam magam elé, mert nem tudtam, hogyan folytatódik majd az élet. Vágytam rá, hogy magyar tanár legyek. Akkor mindig csak a nyelvvel és a sok könyvvel és történettel foglalkozhatnék – gondoltam.

Fontos utólag látni, hogy egy sokkal primitívebb motivációim is volt: robotpilóta üzemmódban kihúzni még négy évet, míg eldöntöm, milyen életet akarok. Mert nem Camus életrajza vagy Kassák dadaizmusa, Flaubert filozófiája vonzott, hanem, hogy rajtam kívül álló körülmények és szabályrendszerek gyűrűjében kell élnem. Ha kívül esek belőle, ha kilépni kényszerülök az igazi felnőttségbe: munkahellyel, fizetéssel, felelősségekkel és elvárásokkal, akkor előbb utóbb szembe kell néznem önmagammal. És ettől rettegtem. Utólag visszatekintve jogosan. Csak hat év belső harccal és komoly lelki válságokkal árán sikerült stabilizálni magam.

De térjünk vissza tavaly nyárra, mikor minden bajom megoldásaként a felnőttképzést választottam, botor módon azt gondolva, hogy ettől mentálisan helyre fogok zökkenni. Miután viszonylag körülményes módon – itt írtam róla – megkezdtem a tanulmányaim, pár hónapig rendben ment minden. Úgy tűnt újra van célom az életben: végigcsinálni a két éves képzést, kapni egy diplomát. Még a munkahelyemen is ujjongtak, mert pont szakmához kötődő volt a képzés – informatikai hálózat és alkalmazás üzemeltetés. 

A tananyag mennyisége sok, de kibírható. A tanárok nem kiemelkedők és a nap végére már enerváltak, kedvetlenek. A különböző programozási területek egyébként kifejezetten tetszettek és a pythont, mint nyelvet meg is szeretették velem. A többi szódával elment. Sajnos éppen a hálózatos rész, amely a két éves képzés gerincét képezte, oktatás és tanulnivaló szintjén is belecsúszott abba a sávba, ami felidézte a bármilyen oktatással kapcsolatos PTSD-met: teljesen érdektelennek és unalmasnak találtam, minden harmadik szót felfogva csupán belőle. Ezzel párhuzamosan egyre megterhelőbbnek éreztem a heti három napot úgy, hogy jóformán munkáról rohantam a képzésre, majd este nyolcig, néha kilencig próbáltam úgy tenni, mint aki figyel. 

Nem ment és ami a legrosszabb nem is érdekelt, hogy nem megy. Az első félévem végén szép vizsgát írtam, majdnem a legjobb eredményekkel büszkélkedhettem, de nem vigasztalt. Addigra már púp volt a hátamon, nyűg, sőt: frusztráció forrása. 

Arról most itt ne is szóljunk, hogy a mesterséges intelligencia térnyerésével még erőt vett rajtam egyféle egzisztenciális szorongás is és végképp nem láttam értelmét egy olyan szakra időt pazarolni, amit nem is szerettem. Nem tudtam magam elképzelni hűtött, zajos szerver termekben, miközben kábeleket dugdosok egyik eszközből a másikba.

Az én IT szektor iránti rajongásomnak is van határa és végképp fellázadt bennem az álruhás bölcsész, hogy eddig és ne tovább! Így jutottunk el a sztori végére: először szüneteltettem, majd fél év gondolkodási idő után másik szakra adtam be a jelentkezésem. Az igazgatóhelyettes kicsit zavarban volt és levélben érdeklődött, hogy akkor most mi legyen?

-Nem tudom, fogalmam sincs mit akarok – mantráztam magamban, ahogy beállítottam egy emlékeztetőt három hónappal későbbre, hogy hátha addigra letisztulnak a dolgok.

Ma megírtam azt a levelet is végre: idő híján felbontottam a képzési szerződést. Mint valami nagy gyerek, nem akartam magyarázni semmit, így a munkahelyemre fogtam az egészet. Szörnyű, hogy még felnőttként is azon kattogok, hogy milyen érveket kell felhoznom, egy ilyen helyzetben! Mintha számítana bárkinek is. 

Mi lett volna, ha azt írom, hogy más karriercéljaim lettek és az első félév alapján nem nekem való ez az egész, és hiába reménykedtem, hogy a tanáraim majd rávezetnek, vagy érdekessé teszik az anyagot, épp az ellenkezője történt?

Tanulság így a végére csak annyi, hogy azokban a helyzetekben, mikor valami nincs rendben legbelül érdemes leülni és őszintén elbeszélgetni magunkkal. Számomra végül kiderült, hogy az utóbbi pár évben újra felfedezett mozgás, edzés, ezáltal a fizikai határaim felfedezése és kitolása hiányzott. Ezen felül túl sok időt töltöttem képernyő előtt, és utána is gyakran inkább kontrollert ragadtam és játszottam, ahelyett hogy mozogni mentem volna. Az olvasás is szinte teljesen kiesett az életemből és erre a karácsonyi szezonban megkezdett Harry Potter darálása döbbentett rá.

Ahhoz, hogy új irányokba tudjak indulni, először vissza kell találnom a saját origómhoz, lényegemhez. A bennem élő ökör, pedig már régen tudja, hogy ő másképp hagyta maga mögött a tinó kort, mint remélte. Visszaút nincs. Tapasztalatból, gyakorlatból és őszinte lelkesedésből vagyok képes tanulni csak. Vezényszóra, határidőre, keretek között, pedig talán nem is ment soha.