Pár éve kukába hajítottam a „közösségi élményt” az ezeregy algoritmus építette üzenőfalával és manipulatív tartalomkezelésével együtt. Nyilván voltak elgyengüléseim, mint, amikor kipróbáltam a TikTok-ot. A képernyőidőm drámaian megnőtt és órák tűntek el a napjaimból, közben pedig megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt rajtam. Nem tudni, hogy a tudatalattim büntetett-e az eltékozolt idő miatt, vagy más, általam nem ismert pszichológiai mechanizmus adta tanújelét annak, hogy ez nem egy jó irány.
Miután megszabadultam mindtől, csupán egy Facebook fiókom maradt a Messenger és az eseményszervezés miatt. Így is néha öntudatlanul pörgetni kezdem, csak, hogy rádöbbenjek, hogy valójában egy apróhirdetés rovatot böngészek. Régen nem látni már az ismerősök bejegyzéseit, lévén, mindenkiről leiratkoztam, aki nem saját tartalmat oszt meg, hanem csak szatellitként sugározza a hülyeséget.
Kezdetben ugyan kicsit feszélyezett, hogy így lemaradhatok, még rosszabb, kimaradhatok valamilyen nagy, közös élményből. Aztán döbbentem rá, hogy gyerekkorom vasárnap esti filmjei nagyobb közösségi élményt jelentettek mint manapság bármi, lévén, hogy egy csatornát néztünk mind ahányan a tévé elé keveredtünk.
Sokáig nevetségesnek tartottam a tényt, miszerint visszavonhatatlanul maradivá, mi több régimódivá váltam az évek során, főként digitális média használat szintjén. Valahol sikerült megrekednem a 2015 előtti időszakban, mikor még átlátható, vagy inkább belátható volt minden.
Azt érzem, ahogy ömlik rám is a rengeteg információ és szinte lehetetlen naprakésznek maradni. Közben meg tudatosan igyekszem kevesebbet fogyasztani, de a csimpánz agyam csak döcögve képes visszaállni a mértékletességre.
Káosz van: értelmi, érzelmi, morális, mennyiségi, minőségi, fenntarthatósági és ideológiai szinten, egyszerre. Rendrakó énem pedig száz Marie Kondo elszántságával küzd, szelektál, leltároz és lomtalanít.
