A birtoklás axiómája: a fizikai tárgyak imádata

Gyerekként csodálkozó fejjel bámultam a tehetős rokon, mindig jó illatú nappalijának polcán sorakozó, díszkötésű köteteket. Látszott, hogy sosem lapozták fel őket, mégis jól passzoltak a tapétához meg a többi berendezési tárgyhoz.

– A könyv érték! – visszhangzik fülemben cselédsorban is megfordult nagyanyám hangja. Közben egyik pesti albérletemben pakolom arrébb a tulajdonos által ott hagyott, még lefóliázott lexikon sorozatot. Az internet előtt gyakori volt az is, hogy valaki befektetésként vett ilyeneket. A fizikai tárgy külseje, formája végül mindig felülírta annak tartalmát.

Boomer beszéd és nosztalgia

Felfigyeltem, hogy egyre több YouTube videóban beszélnek harminc év feletti tartalomgyártók arról, hogy igazából nem birtoklunk semmit. A számtalan zenei és filmes streaming szolgáltató apropóján jutottak erre a következtetésre. Hiába az előfizetés, ha a szolgáltató vagy a jogokat birtokló stúdió szerződést bont, el is tűnhetnek bizonyos tartalmak, hogy aztán valahol máshol megjelenjenek, vagy akár évekre nyomuk vesszen. Az alapfélelem eredete: dacára az előfizetésnek, semmi sem állandó. Anyagilag utána számolva pedig két zenés, és három filmes előfizetést fenntartani, éves szinten: kész vagyon.

Hogy erre mi a megoldás? Sokak szerit az, hogy visszatérjenek a „birtoklás” alapú, „fizikai” média világába, hisz ha megvesznek egy DVD-t vagy CD-t, az onnantól kezdve az övék és örökké az is marad. Más videók direkt buzdítanak, hogy itt az ideje visszafordulni a digitalizációban és visszavenni a tartalmat! Az utóbbi tíz év bakelit és polaroid reneszánsza egyértelműen rámutatott, hogy a tartalom médiumai kapcsán is láthatunk egy haranggörbét.

Ahogy magnókazetták elterjedésével a sistergő, ropogó zenelejátszók réme lassan szertefoszlott, úgy a CD megjelenésével elértünk a tökéletes hangzás világába. Egy eszközön véget nem érő mennyiségű, tiszta hangzású dal, örökké. Vagy ameddig tart az előfizetésünk. Ám a könnyű hozzáférhetőség, a hibátlan sterilitás unalmassá és értéktelenné teszi a vadászó és gyűjtögető énünk számára a médiumot. Birtoklásra nevelt majomagyunk felismerte: ha valamiből sok van, és mindenkinek van, az olyan, mint a roskadozó gyümölcsfa: már se megenni, se feldolgozni nem lehet. Cefrének való.

A haranggörbe most úgy tűnik újra lefelé halad: a fényképsorozatból kiválogatott legjobb, utómunkával és maszkokkal átdolgozott, digitális képünk értéke elinflálódik egy polaroid egyszeri, kicsit életlen, kicsit bemozdult tökéletlenségéhez mérve. A minta ugyanaz: az Instagram korában, ahol jól tudjuk, hogy a tökéletesség hazugság, a konvencionális fényképezés újra értéket jelent.

A végletekig lefinomított zenei streaming jelentőségét veszti a fizikailag lejátszóra helyezett, kicsit sercegő bakelithez képest. Mit ér a bármikor, bárhol, bármilyen nyelven és felirattal lejátszható film a díszdobozos, extra lemezes kiadáshoz mérve?

Észszerűség

A legfontosabb kérdés mégis az, hogy a jogos igény – miszerint egy tranzakció során maradandó értéket óhajtok kapni, mondjuk egy fizikai lemez vagy könyv formájában – észszerűsége, hogyan hat a társadalom egészére? Ha mindenki – az influenszer trendeknek köszönhetően – újra elindul a fizikai médiumok irányába, éppen azzal a kétségbeesett, kollektív igyekezettel megy szembe, amivel mindannyian próbáljuk visszafogni a beteges fogyasztási kényszerünket. Sosem szabad elfelejteni, hogy ez a tékozló hedonizmus csak keveseknek adataik meg.

Szinte biztos vagyok benne, hogy lehet ezt is jól csinálni. Pár videóban el is hangzik, hogy csak akkor van értelme ennek a reneszánsznak, ha belátjuk, hogy csak pár becses médiumot érdemes megőrizni. Ha tudjuk, hogy van 10 albumunk, amiket évekkel a kiadásuk után is állandóan újrahallgatunk, annak fizikai beszerzése talán nem túlzás ebből a szemszögből. Ám gondoljunk csak bele, hogy sokan nem állnának itt meg: rendelnék, bontanák, posztolnák és sarokba hajítanák tárgyak sokaságát a pillanatnyi elismerésért vagy soványka dopamin löketért!

Végezetül

Nézem az éppen olvasott könyvem borítóját: nem akartam filmes borítóval megvenni, mert nem tetszett és mardosott a kicsinyesség is. A Dűne egy legalább hat kötetes sorozat, ugyanattól a kiadótól, ugyanazzal a dizájnú borítóval akarom a polcomon tudni. A kérdés ami felmerül most: de miért? Egyáltalán: most olvasom először, nem tudhatom, hogy tetszik-e majd. Sőt honnan szedem, hogy olyan sokat fog adni ez a mű, hogy a polcomon a helye? Igazából ki is vehettem volna a helyi a könyvtárból az új kötet árának töredékért. Elolvashattam volna az egészet ilyen formában. Aztán,ha biztos lettem volna benne , hogy ez tényleg egy annyira sokat adó mű, amit pár évente szeretnék újraolvasni, ráértem volna akkor megvenni.

Saját majomagyam ösztöneinek foglya vagyok magam is. A tudatosság éles kés, ami az akarástól megszabadítja a gondolatot. Tovább kell éleznem.