Nem is érdekelt volna az Alien franchise sokadik rókabőr nyúzásra, ha a balatoni nyaralás során nem nézzük újra a 79-es első részt, amiről meg kellett állapítanunk, hogy bitang jól öregszik. Pár napja átestem egy Romulus videón, aztán ma hirtelen felindulásból betértem a Sugár moziba a délutáni vetítésre. Hátha feledtetni tudja velem a Prometheus és a Covenant idiotizmusát. Figyelem csattanók és fordulatok következnek!
A cselekmény az első két Alien film között játszódik. Egy automata szonda a valaha szebb napokat is megélt Nostromo roncsai között matat. Álljunk meg egy szóra: az első film végén három atomvillanással vált törmelékfelhővé az egész – csak hogy Ripley biztosra menjen. Erre a hab a tortán, hogy a szonda egy megkövült fekete valamit talál: amiről később kiderül, hogy ez konkrétan az az Alien, ami Ripley kinyírt. Itt megint kicsit hőbörögtem, hisz az akkori sztoriban a főhős mentőkompba száll, kilövi magát, felrobbantja a Nostromot és mindezek után találja meg a lényt a kompban. Azt aztán jól kitaszítja egy horogvetővel, amin lógva bekerül a dög a hajtóműfúvókába, erre Ripley anyánk kövér gázt ad. Értem én, hogy szívós az Alien, de azért, ami sok az sok.
Eközben tágul az Alien univerzum: megismerjük a bájos bányász kolóniát, ahol „büntetését” (miért? – nem derül ki) tölti a Z-generációs csapatunk. Állítólag nehéz a munka, de ez nem igazán látszik rajtuk – sehol piszok, horzsolás, hegek, valami banda tetoválás – , inkább tűnnek tartalomgyártóknak, de persze csak kötözködök. Főhősünk Rain és félkegyelmű androidja Andy szembesül vele, hogy a kapitalizmus és kizsákmányolás körforgásából valószínűleg nem szabadul egyhamar, mikor valami ügyfélszolgálatos Irénke lazán behúz még három év eltöltendőt a galaxis eme ékszerdobozán. Erre rácsörög a csaj volt csávója. Na ez az a hívás, amit nem biztos, hogy fel kellett volna venni.
Kiderül, hogy Rain volt barátja meg a bandája véletlenül befognak egy jelet egy leselejtezettnek vélt űrhajótól, ami a bolygójuk környékén sodródik, úgyhogy az a remek ötletük támad, hogy jól megszöknek a kozmosz eme siralomvölgyéből. A terv: a kis bányászhajójukkal felröppenek, betörnek ebbe a sodródó roncsba, meglovasítanak pár hibernáló kapszulát, beléjük fekszenek és egy kilenc évre lévő, a Wayland Yutani-tól független rendszer felé veszik az irányt, hogy ott új életet kezdjenek. Papíron leírva nem hangzik kivitelezhetetlennek. Egy a bökkenő, a hajóba történő betöréshez kell egy céges android nekik, akit beenged a hajó rendszere. Így kerülnek képbe a főhősök, és még ha kicsit győzködni is kell Raint (aki, a szomorú bányászok vonulását nézve jut elhatározásra, hogy biztosan hallucinál, mert mintha kanárimadarat vittek volna a fejlett technológiákkal felszerelt űrhajós-zsilipkapus jövőben – na mindegy), végül kötélnek áll.
Slusszkulcs be, hajtómű felbőg, ám látótávolba érve derül ki, hogy bizony nem is űrhajóról van szó, hanem állomásról és hogy az időnyomás is meglegyen, kiderül, hogy másfél óra múlva beleütközik a bolygó körül keringő jéggyűrűbe. Megint felmerül a kérdés, hogy ha ez pár amatőr rádiós suhanc észrevette az adást, akkor bolygónk mások hogy nem? A bányászkolóniát ugyanaz a cég működteti, mint a Romulus – Remusra keresztelt űrállomást, amely méretéből adódóan meglehetősen költséges darab lehet. A fedélzetén zajlott kísérletekről már ne is beszéljünk. Mégis valahogy elkolbászolt és fel sem tűnik senkinek.
Az események innentől szédítő sebességre kapcsolnak, jön a számos utalás és tisztelgés az első Alien filmek előtt, sőt még Stanley Űrodüsszeia Kubrick felé is kikacsintanak, mivel az állomást irányító számítógép nevével: MU/TH/UR 9000. Ugye?
A fő bonyodalom az állomás záros határidőn belül történő dezintegrálódása mellett, hogy a megtalált hibernáló kabinokban nincs már elég szaft, ezért a cserkészcsapatunk az állomás egyik gyanús szobáját rámolja ki érte, ezzel felolvasztva egy szakajtónyi arctámadót.
Innentől minden megy, mint a karikacsapás, egyikük arcára felkerül a parazita, közben tisztletét teszi az első Alien film androidjának egyik savtól mart modellje, csak, hogy narratív kontextusba helyezze, amit mi nézők addigra már rég tudunk: nincs menekülés, elintéz mindenkit a rövidesen kikelő lény. Cserébe megismerjük az állomás célját is: a megszerzett idegen lény genetikai anyagát felhasználva akart ez a fantasztikus, fiatalos hangulatú, babzsákfoteles cég olyan evolúciós fejlődést elérni az embereknél, amely ellenállóbbá teszi őket a környezeti hatásokra és betegségekre hogy többet és tovább tudjanak dolgozni a kolóniákon és a bányákban. Biztos nem csak én teszem fel a kérdést, hogy akkor mégis mire vannak az androidok? De hagyjuk is.
Az első lény kibújása után elszabadul a pokol az állomáson és ha mindez nem lenne elég, az addig Raint védelmező és bugyuta Andy androidunk egy nem tervezett frissítést kap, amitől átmegy terminátorba és már inkább a cég érdekeit képviseli.
A hajmeresztő középső és végső aktus pedig már a franchise összes művéből emelt át motívumokat, mondatokat vagy hivatkozik rájuk indirekt módon (mint még a bányabolygón a kantin asztalán bólogató műanyag madár-örökmozgó a Nyolcadik utasból). Kicsit néha már soknak érződik, de a száguldó tempó nem hagy időt a fanyalgásra. A végső megoldás (nem a Halál), persze megint egy zsilipkapu és az űr vákuuma képében kopogtat majd be, de addig még sokat kell kibírni.
Összegségen az Alien Romulus nem egyéb, mint az első Alien film és az összes többi remixelése, amely minden narratív hibáját félretéve egyszeri nézésre kiváló. Ám azt is jól megmutatja, hogy ebben a franchise-ban nincs sok elágazási lehetőség, ha nem mernek bátor új ötleteket behozni és jól is előadni.
Addig marad az újramelegített Halál.
Pont ez volt a bajom a filmmel nekem is, hogy lényegében végigzongorázzák az első négy Alien filmből átvett elemeket. Aztán ahogy a folytatások színvonala elkezdett romlani, ugyanezt a görbét leköveti a film is. Az elején még teljesen jól indul, aztán még jobb lesz, majd elkezd gyengélkedni, és a végére totál kreténségbe megy át.
Igazából nem lenne baj ezzel a nosztalgia kulcs csörgetéssel sem, ha megálltak volna az első két filmnél. (Meg az sem ártana ha értenék, hogy azok a filmek miért működtek.) Csak az Alienel is ugyanaz a probléma ilyen téren, mint a Terminatorral, Predatorral is, hogy valahogy sohasem elég az ami van. Hanem mindig rá akarnak tenni még egy lapáttal, valami „zseniális újítás” formájában. Ami a végére aztán fordítva sül el.
Annyi vigaszunk lehet, hogy legalább videojátékos vonalon akadnak, akik képesek ebből a franchiseból, valami értelmeset kihozni.
A megtekintése óta hallgattam egy-két filmes podcast adást is a filmről és mindenhol feljött még több olyan narratív gimnasztika és hiba, amit így végiggondolva zavarnia kellene, csak a film ADHDs ritmusa tényleg nem hagy rá időt. Pl. mikor a Rain visszamegy Andyért, mint Ripley annak idején Newt-ért és a könnyes jelenetüket csendben tisztelettel kivárja egy focicsapatnyi xenomorph. 🙂
Igen, az Alien Romulus egy szörny film, csak a szörny nem a képernyőn volt, hanem a forgatókönyv írók ágya alatt.
Annyi biztos, hogy Fede Alvarez rendező képes volt ilyet nyilatkozni, hogy ő szívesen csinálna egy új Alien vs. Predator filmet is. Na én ezt olvasva gondolom, hogy a Romulus véletlen aranycsinálás lett és bármi ezután, ami nem érti meg, miért szereti a közönség ezt a filmet, az csúfos bukásra van ítélve. Az ilyen szörnyes, keresztutas filmek amúgy is B-kategóriára vannak ítélve.
Az első két AvP játék azért anno sikeresen bemutatta, hogy lehet ezt a vonalat értelmesen is csinálni. Csak hát ugye annak pl. az lenne az egyik alapfeltétele, hogy elszakadnak a jelenindőtől, meg a Földtől.
Személy szerint szerettem az AVPt mint játékot mert egy játékon belül oldották meg a három frakció irányítását : alien és predator ugye mennyire máshogy mozog más arzenálja van. Nekem ezért volt izgalmas. Hát filmes vonalon majd kiderül.