LÁNYISKOLA a határon – DUNE: Prophecy

Mikor híre jött a sorozatnak csak a vállamat vonogattam: minek? Ekkor kezdtem a könyveket olvasni. Ahogy süllyedtem el lassan de biztosan Frank Herbert univerzumában, annál inkább kezdtek érdekelni a különböző frakciók. Főleg a Bene Gesserit testvériség, ez a különleges kiképzésen átesett, csak nőkből álló, áskálódó, machináló, évszázadokon, ha nem évezredeken átívelő terveket szövögető asszonykórus. Most, ahogy már az ötödik könyvnél járok, külön örülök, hogy úgy tűnik megint ők kerülnek a fókuszba. És ha jobban belegondolunk, a Dűne sztoriját is ezek a vén szipirtyók indítják útjára azzal Paul Atreides lesz a fajnemesítési programjuk korán jött, de várt szuperembere.

A filmsorozat viszont ennél is többet markol, mikor a Dűne sztorija elé viszi vissza a cselekményt több ezer évvel, hogy lássuk milyen egyéni motivációk indították útnak a fekete csuhás asszonyokat. És gyorsan kiderül, hogy nem maradunk Harkonnenek nélkül sem, ám most a rendet megreformáló két nővér Valya és Tula a főszereplő. Azért is jó a Dűne: Prófécia, mert nagyon ügyesen kikerüli a „mi a jók, ti a rosszak” felosztást. Valódi, emberi történeteket, sérelmeket látunk a családok mögött és persze az ős Atreides és Harkonnen ellentétet, ami egyszerűen pazar.

Az írók nem voltak szívbajosak, végigzongorázzák a könyvekből ismert frakciókat és csak öntik rá a gyanútlan nézőre a technológiákat. Igen, a Villeneuve féle adaptáció csak az első regényt dolgozza fel, amiben még szó sincs gholákról, arctáncoltatókról, ixiekről, meg tleilaxiakról. Itt most megkaptunk mindent, ami a csövön kifért. És nem csak, hogy Bene Gesserit nővérek által használt „hang” születését is láthatjuk, hanem ha minden igaz, akkor a hírhedt félelem elleni litánia korai verzióját is.

Ha másért nem, akkor meg azért is megéri belenézni, mert az utolsó részben láthatunk egy nagyon jól kinéző űrhajlítást, amikor a Liga szállítóhajója megérkezik a Dűnéhez. Káprázatos.

Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Frank Herbert: Dűne (Bene Gesserit félelem elleni litánia)

Ami nekem nagyon bejön: ezek a nők! Igen, ezek az idős nők, akik már maguk mögött tudhatnak számtalan igazságtalanságot (akár ellenük követték el, vagy ők maguk), lenyelt fájdalmat és hibát. Mégis valahol inspiráló, hogy egy nagyon távoli cél érdekében foggal körömmel kitartanak a testvériség mellett. Persze látjuk, hogy milyen árat fizetnek és milyen módszerekkel érvényesítik az érdekeiket.

A kedvencem Tula (Olivia Williams), akiben egyszerre ott van ez kemény nő, ugyanakkor az egészséges kétkedés, hogy nem biztos, hogy minden helyes, amit testvériségért elkövetnek. Valya (Emily Watson) meg azért érdekes, mert nincsenek kétségei, ha be kell áldozni bárkit a cél érdekében, mégis, mikor elkezd kicsúszni a kezéből az irányítás maga megy intézkedni. És igen, az utolsó részben a dokkban, agg kora ellenére is bírom, ahogy egy zsebkés meg a hang használatával szembe száll a sorozat antagonistájával Desmond Hart-al (Travis Fimmel). Ő egyébként kicsit egysíkúnak tűnt, de lehet csak azért mert a Farkas gyermekei-ben is ugyanezt a figurát hozta és nekem már unalmas az eszelős.

Külön kiemelném, hogy a Valya-t (Jessica Barden) és Tula-t (Emma Canning) fiatal korukban alakító színésznők nem csak, hogy hasonlítottak az idősebb verziójukra, de hitelesen hozták a karakterek személyiségét.

Minden más szereplő majdnem a „futottak még” kategóriába esik. Kivétel talán ez alól a meglepően sokrétű Chole Lea, aki Lila-t alakítja. A gyötrelem előtt csak egy ilyen kis szürke egérke, tényleg kutya nem emlékezne rá. De aztán mikor hol ez, hol az az őse veszi át felette az irányítást, konkrétan félelemes, hogy azt milyen intenzíven hozza.

Szumma

A sorozat megosztó – már amit láttam Bluesky-on – vagy hallottam ismerősöktől vagy épp kritikusoktól és igen itt-ott én is egyet értek velük. A részemről iránta érzett hype-ot a könyvek olvasása is rendesen pumpálja. Mégis, szerintem összességében jól muzsikál a Dűne: Prófécia.