Mikor még volt Twitter (az az igazi) órákat el tudtam tölteni azzal, hogy arról vitatkozzam idegen emberekkel, hogy mikor kell/illik feldíszíteni a karácsonyfát.
Emésztgessük: órákat pazaroltam az életemből egy idegen véleményére.
Most megint feltört a régi érzés, ahogy próbálom belakni a Twitter alternatívának szánt BlueSky-t. Nem is tudtam magamban tartani, hát íme :
“Tényleg nem nekem való a közösségi média már: fellépek a platformra és azt látom, hogy valakinek fáj a feje vagy hogy mit evett.
Ilyenkor azt érzem, hogy elloptak 4 másodpercet a halálomig hátralevő időből, amit hasznosabb / élvezetesebb dolgokkal is tölthettem volna. “
Volt pár éve ez a film, a Lopott idő, aminek disztópiájában a polgárok egyedüli fizető eszköze a rendelkezésre álló életidejük, amit elveszíteni mindig könnyebb, mint gyarapítani. A szereplők játéka csapnivaló volt, de az alaphelyzet elgondolkodtató.
Metafizikai értékezések nélkül is felismerhető a párhuzam mindennapjaink figyelem alapú gazdaságával. Ezért is érzem magam egyre nevetségesebben, hogy olyan emberek tartalmatlan közléseit olvasom, akiknek szavára nem is kellene adnom. Arról nem is beszélve, hogy még a Twitter időkből megörökölt hozzáállással többször negatív, dühöngő , túlzó vagy sarkalatos mondatok kerülnek képernyőre.
Regresszálok megint és mindig. Lassan már csak egy döglött Facebook fiókom és egy Mastodon regisztrációm marad.
Nem bánom.