Egyszer olvastam valahol, hogy az elefántok amikor érzik, hogy jön az elkerülhetetlen ösztönösen az elefánt temetők felé veszik az útjukat ahol fajtársaik nyugszanak.
Így érzékelem néha ezt a délvidéki falut, a szülőhelyemet, ahová már csak elmúlni lehet jönni úgy igazán. Karácsony napja van és már két halálhírt is kaptunk. Az anyám által ápolt idős bácsi délelőtt hunyt el, kedves barátnőm nagyanyja pedig koradélután.
Önző módon ilyenkor hálás vagyok eddigi sorsomnak hogy akit lehetett mindenkit lehívott a fekete földbe, súlyos hideg márvány táblák alá. Csak a minimumot hagyta - anyámat - mintha azt vizsgálgatta volna mennyit bírok el, mennyibe nem roppanok még meg.
Jól számította mert mi ketten össze kapaszkodva megmaradtunk. Rettegek olykor ha rágondolok milyen lesz őt elveszteni. Ő már évek óta itt él ebben az elefánt temetőben fajtársai között. Hol ezt kíséri hol azt utolsó útjára. El sem merem képzelni milyen lehet ez: csokrokat rendelni, üdvözletet diktálni, meg temetésre járni.
Időről időre cáfolják. Mármint, hogy egyáltalán léteznek-e elefánt temetők. Lehet csak az igény, az emberi vágy láttatja velünk ezt, hogy romantikával és szentimentális érzésekkel béleljük ki a félelmet. A félelmet a gondolattól, hogy idővel még a csont is elporlad és, amit egykor valóságosnak érzékeltünk mind jelentéktelen és tünékeny. Mi magunk is.