Pont egy hete arra ébredtem, hogy harminchét éves lettem, de még meg sem melegedett fejemben a gondolat, már pattogtam is államhatárok, buszok és vonatok között. Utazni kellett otthonról haza. Már amennyire a faluból a városba, a Balkánról a Már Majdnem Balkánra “utazásnak” minősül. De kedves hajótöröttöm, a lényeg nem ez, hanem az idő, meg ahogy megrág bennünket.

Évről évre egyre kevésbé érdekel hány éves vagyok és persze, hogy hülyének néztem a saját anyámat, meg a még öregebbeket, mikor kis szarosként megkérdeztem őket, hány évesek, azok meg buta arccal bámultak maguk elé, és így elkezdték számolni, hogy “ha most ennyi van, én meg akkor születtem, akkor ez mínusz az és akkor talán…”.

Aztán most így, mikor már éppen fordul a szemem dioptriája és elvagyok a távollátó szemüvegem nélkül, de lassan készíthetem a vagyonkámat az olvasó okuláréra, rájövök, hogy a hol belülről, hol kívülről érlelő és bomlasztó időt már csak tagadásból sem mérem. Jelentősége eltörpült, mégis, mint valami eszelős hülye, visszafelé úsznék benne.

Huszonöt éves koromban is vezettem hajónaplót és akkortájt Keri Bredsót meghazudtoló, magasröptű reflexióim voltak, íme:

„Az idő az, amely szeletekre vágja életünket, mint ahogy mi is szeletekre vágjuk saját szülinapi tortánkat. Az első negyed valahogy nagyon nehezen és lassan akar elfogyni, a következő már gyorsabban, aztán hirtelen már arra kapjuk fel a fejünk, hogy szinte semmi sem maradt, csak egy majzos tányér rajta pár morzsával. Már csak a mosogatás van hátra… De előtte még körbenézünk  és azon töprengünk, hogy vajon kiknek adtuk ezeket a szeleteket, kik azok a vendégek, akik életünk tortáját ették, és vajon, mi megkóstoltuk-e egyáltalán a saját tortánk… vagy csak a gyertyákat volt időnk elfújni, mielőtt sorba állt volna a vendégsereg a papírtányérokkal és műanyag villákkal. “
(2011-09-11)

Simán elmenne egy Szex és NewYork vagy Született feleségek epizód záró képsorai alá életbölcsességnek.

A születésnapot megelőző hetet családfa kutatással töltöttem: digitalizáltam minden adatot, amim csak volt. Hála a “Gramps” nyílt forráskódú, platformfüggetlen szoftvernek, olyan részletességgel van módom rögzíteni az adatokat, melyekből lenyűgöző kimutatások, diagramok, sőt egész kis nyomtatható könyvek születnek. Meg is van a következő pár évre mindenki számára a születésnapi ajándéka…

Hogy kiterjesszem a keresést, feltöltöttem a fő ágak zömét a “Family Search”, ingyenes, online családfakészítő weboldalra. Azért is volt jó választás - a kicsit béna felhasználói felület ellenére -, mert a magyar katolikus egyház digitalizált adatainak jelentős része is megtalálható benne, így áthidalhatóak a történelmi Magyarország határingadozásai is.

Az is érdekes kérdés, hogy a kapitány miért turkál a saját múltjában, mikor az előző húsz évet az attól való elszakadás, menekülés jellemezte? Ha az emberiség kollektív tudatalattijának tengerén csak köd van előttünk - nagyon érdekes gondolatokat ültetett el bennem Puzsér Robi arról, hogy a posztmodern korban már a populáris média is megtelt ezzel a szörnyű melankóliával és a Z generáció teljes apátiába zuhant - olyan dolgokhoz kell nyúlnunk, amelyek stabilak.

A családom története belefagyott az időbe, mint Shackleton hajója 1915-ben, a Déli Sark vizébe, és ahogy hullanak az öregek, egyre kevesebben maradnak, akik emlékeznének, a fiatalokat meg leköti, hogy kitalálják, mit kezdjenek a bizonytalan jövővel. Szerencsére én, Hector kapitány még vízen leszek pár évig és két kikötő között, elég időm van rá, hogy a múltba révedjek és jobban érdekeljen végre mások története, mint a sajátom.