Ha nyaralni is megy a kapitány, azért bedob egy könyvet a táskájába, mint minden igazi magyar, aki vagy a Balatonra vagy az Adriára menekül, hogy nyakára lépjen félretett pénzének, mielőtt a még megeszi azt az infláció. Idén egy Bödőcs kötetet utaztattam, azzal a sanda gyanúval, hogy lehet ki sem nyitom. Valahol olvastam, hogy egy Bödőcs Tibi könyv az megkövetel valamiféle általános műveltséget. Ez valahol igaz is meg nem is. Inkább, feltételezi, hogy olvasója az utóbbi harminc évet nem egy cipős dobozban élte le.
A Meg se kínáltak tulajdonképpen egy fejezetekre szabdalt monológ, amelyet Magyar Oszkár, vidéki szobafestő mázoló mond tollba Gyöngyinek a falusi kis kocsmában. És Oszkár csak mesél és mesél, az olvasó pedig nevet, sokat és jóízűen. Aki látott vagy hallott már Bödőcs standupot, az tisztában van vele, hogy egy központi témája a magyar, vidéki élet és annak minden abszurd szösszenete, amivel könnyű rokonszenvezni.
“Nekünk ez a demokrácia csak leesett a kamionról nyolcvankilencben, mintha megkaptuk volna Tom Jonest, de mellszőr nélkül.”
Különösen izgalmas, hogy Oszkár életpályája valóban az utóbbi harminc év Magyarországának közéleti, politikai és gazdasági átrendeződéseit követi és tulajdonképpen ez szolgáltatja a hátterét is. A könyv humora három fő sarokpontra épül: a magas művészetre (híres képzőművészek és műveik), amolyan közéleti tablóra (Zámbó Jimmytől Orbán Viktorig) és a zalai falusi élet egyedi, de bárhol jól felismerhető karaktereire, történéseire. Természetesen a politika és annak szereplői is górcső alá kerülnek, amelyek attól függően viccesek, hogy ki olvassa őket.
“Ott vannak a hangyák, amint elkapnak, kinyírnak, aztán szétszerelnek egy lepkét, mint a pesti nép a Sztálin-szobrot ötvenhatban.”
pro
- remek humor
- rövid, de tömény fejezetek
- könnyen olvasható nyelvezet
- mivel nincs klasszikus történetszál, ezért bármikor elővehető, újraolvasható, véletlenszerűen egy-egy fejezet kiválasztható, ha vidámságra vágyunk
contra
- itt-ott önismétlő, főleg a vége felé
- az utolsó, összegző fejezet nekem nem tetszett, bár értem mögötte a szándékot, amiben az író még egyszer visszautal a legjobb poénokra
in summa
Nagyon meglepett, a jó értelemben, lévén ez az első írott Bödőcs, amit olvastam. Konkrétan hahotáztam némely hasonlaton és írói képen, szófordulaton. Külön legyezte a hiúságomat, hogy értem a képzőművészeti poénokat és hasonlatokat is. Falusiként pedig magam is rezonáltam a magyar vidékkel kapcsolatos gegekre.
Nagyon tetszett.
“Ó, azok a dínók korából itt maradt öregasszonyok, Malvinok, Szidóniák, Emerencek, akiknek olyan fogaik voltak, már ha voltak, mint a prágai zsidótemető. Csak meséltek és meséltek. A Szidónia néni még Horthyt is szoptathatta volna, de húszévesen úgy nézett ám ki, mint egy használt honvédségi surranó. Kemény csaj volt, ő még a penicillin feltalálása előtt született, lábon hordott ki három forradalmat, két világháborút meg négy rendszerváltást: ő volt a huszadik század. Kilencvenhét évesen halt meg tavaly, mert leesett a szénakazalról. Tehenet tartott, egyedül a faluban, csak azért is. Az a kóbormacska-típus volt, akin ha átmegy a traktor, fél napig sántít, aztán megrázza magát, öklendezik kettőt, és megy tovább, de azt az esést nem élte túl, az volt a kilencedik élete. Átszúrták a bordái a tüdejét. Azt mondta a doki, hogy mikor kiért hozzá, már csak azt ismételgette vérbuborékos szájjal, hogy nem hittem volna, hogy csak ennyi lesz, nem hittem volna, hogy csak ennyi.”
