Tegnap volt a trianoni békediktátum emléknapja és nem terveztem írni róla, de aztán eszembe jutott egy tizenhárom évvel korábbi írásom. Nemzeti pátosztól csöpög, de hát mivel érintett vagyok – határon túlról épp akkor “vándoroltam be” Magyarországra – gondoltam érdemes lenne újraolvasnom és reflektálni rá.
Az első megállapítás, hogy ez bizony nem öregedett túl jól. Persze látszólag az írásban nem tudok azonosulni egyik országom nemzeti identitásával sem, mert be vagyok esve valahová a kettő közé. Akkor még nem döntöttem el, hogy hányadán is állok én a magyarországi nemzettestvérekkel. Mára viszont egy lettem közülük. Több, mint egy évtizede itt dolgozom, adózom, álmodom, szeretek és sírok, káromkodok és biciklizek, kávézok és tüntetek, szorongok és nevetek. Bizony, Hector kapitányt horgonyt vetett itt, de ez a magyar tenger elég zavaros és a hullámzás egyre erősödik.
Az idei “nemzeti összetartozás napja” sajnos nagyon más érzésekkel rohant meg, mint illett volna. Egy ideje – mint magam is Trianon károsult – mondogatom, hogy a sajnálkozáson és síráson túl már illene feldolgozni egy százéves traumát és előremutatóbb lenne mondjuk kitalálni, hogy milyen legyen a magyar nemzet jövője? Milyennek akarjuk magunkat látni? Főleg a shengeni határok és EU tükrében, ahol a szabad mozgás lehetősége adott, már ezek a határok sem annyira tragikusak. Fogyóban a magyar, hát jöjjön mindenki “haza”, van hely az országban, ezt a kicsit sem tudjuk telecsinálni gyerekkel. Ezzel ugye csak annyi baj van, hogy Magyarország a rendszerváltás és az EU-s csatlakozás után sem lett tejjel-mézzel folyó kánaán. És nemzeti közös könnyezés nem elég erős ragasztó az összetartáshoz. Valószínűleg az sem segít, hogy a gazdaságunk összeszerelő üzemekre épül meg, hogy a bérek így éppen csak a megélhetéshez elegek.
A nemzeti összetartozás napja egy fajta szép gesztus volt – ahogy a kettős állampolgárság intézménye is – a Gyurcsány korszak megosztottsága után. Álmomban se gondoltam volna, hogy másfél évtizeddel később az országhatárok dacára újra összevarrt nemzetünket maga az orvosa kaszabolja szét, csak most ideológiai alapokon.
Megint megpróbálják megmondani nekünk, hogy mikor vagyunk jó magyarok. Egyáltalán mikor vagyunk magyarok! És ez kiábrándító. Gyurcsány idejében is vérlázító volt a népszavazás során azt érezni, hogy irányított harag zúdul ránk, mert mi nem vagyunk “elég” magyarok. Most meg éppen Orbán és sleppje teszi ugyanezt: aki nem őket támogatja, az poloska, hazaáruló, idegen szívű ügynök. Mintha csak valami őrült köd ereszkedett volna a vezetők szeme elé.
Azért kíváncsi lennék a kedves vezető magyarságomról történő eszmefuttatására, ha elmondanám neki, hogy határon túli vagyok, ide költöztem, de amúgy meleg vagyok. Egyetértek a határkerítéssel, de a közmédia propagandává züllesztésével nem. Rá szavaztam hálából, mikor először szavazhattam itt Magyarországon, de gyomorforgatónak tartom a Mészáros Lőrinc gazdagodását. Oda vagyok a magyar irodalomért de a hatalomhoz dörgölődző celebek émelyítenek.
Valószínűleg a Poloska méter mutatója az “inkább poloska mint nem” felé térne ki a kedves vezetőnél. Szóval a nemzeti összetartozás napján, 2025-ben, ismét nem vagyok elég magyar. És ez ennek a nemzetnek az igazi tragédiája, hogy ha hagyjuk, megint szétszakítnak bennünket, de most már a szívünkben.
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
Megint megpróbálják meghatározni, mi az, hogy magyar, de ez semmi másról nem szól, mint, hogy egymás ellen uszítsanak minket. Ha valaki a Fidesz szekértáborához tartozik, akkor magyar, ha egyéb szekértáborhoz, akkor pedig nem. Hát ha meg egyikhez sem… Na, mindegy.
Nem tudom, elgondolkodtak-e azon a baromarcúak, (valószínűtlen) hogy ilyen szemléletmóddal inkább bemocskolják Trianon emlékét?!
Megint az “Oszd meg és uralkodj” klasszikus bakelit szól.
Én úgy látom, hogy már nincs hová tovább osztogatni az embereket, mert óhatatlanul is már saját táborukból is kiszitálnak eddig még kormánypártiakat. Azt hiszem a luxizás meg az összelopott vagyon fitogtatása már sok. Ez már a leglojálisabbakat is kikezdi, ezzel már senki nem nagyon tud mit kezdeni.
Való igaz, hogy csökken a népszerűségük, kérdés, hogy mire lesz ez elég, mi fog kikerekedni belőle. Sokszor azt tapasztalom, hogy a minták változatlanok a kormány kommunikációjában. Sokáig médiaböjtön vagyok, aztán amikor megint körbe nézek, újra meg újra felötlik bennem a költői kérdés, hogy “nem vagyunk még túl ezen”? Ilyen az is, hogy ki magyar ki nem vagy a folyamatos ellenségkép kreálás stb.