Június 28-án tartották Budapest belvárosában a Pride felvonulást. Lehetne ez egy pár soros hír, egy két önfeledten táncoló emberről készült fotóval illusztrálva.
E helyett egész másról kell beszélni. Arról, hogy ezt a rendezvényt konkrétan betiltotta a magyar a kormány a gyülekezési törvény módosítására hivatkozva. A csel roppant ügyes volt, szándékosan a Pride-ot emelték ki, mint példát, amit be kell tiltani, ezzel társadalmi felhatalmazást szerezve a megosztó rendezvény kapcsán. A törvényt üdvözlő polgárok csak azt az apróságot felejtették el, hogy ezzel bármilyen rendezvény vagy más tüntetés is könnyen betilthatóvá válik.
A Pride precedens lett volna, hogy meg van a szándék és az erő bárkit elhallgattatni, aki nem ért egyet a kormánnyal. Sokáig kérdéses is volt, hogyan válaszol a társadalom. Sunnyogással, lehajtott fejjel tűri, hogy egy 30 éves tradíció eltűnik a politikai gyűlöletkeltés célkeresztjében?
Budapest – az ország fővárosa – olyan választ adott, amit még sokáig emlegetni fogunk. Karácsony polgármester felszívta magát és törvényi kiskapukat kijátszva önkormányzati rendezvénnyé nyilvánította a Pride-ot, így kivonva azt félig-meddig a gyülekezési törvény közvetlen hatálya alól. A kormány végig fenyegette a felvonulni vágyókat: igazoltatások, pénzbüntetés, arcfelismerő rendszer várja azt, aki mégis utcára mer menni. Helló Orwell.
Ebből lett 200 000 ember, a magyar Pride történelem legnagyobb résztvevő számú menete, sőt úgy egyáltalán a modern Magyarország egyik legtöbb embert megmozgató rendezvénye. Hogy miért? Mert ez nem csak a Pride-ról szólt.
Egyik naiv ismerősöm a közösségi média posztjaiban arról beszélt, hogy ki kell menni persze, de politika mentesen. Legyen ez egy nagy örömünnep.
Örömünnep? – tettem fel magamban a kérdést. Mire fel az öröm, meg az ünnep? Hogy újra és újra el kell gondolkodnom, hogy akarok-e egy ilyen országban élni? Kicsit olyan lett volna így felvonulni, mint a Titanic zenészeinek a süllyedő hajón játszani. Szerencsére még nem tartunk ott, de nem sokon múlott. A lékekkel viszont kell valamit kezdeni.
Végül kanyarodjunk vissza a politika mentességhez: nem, nem lehet leválasztani egy szabadságjogi menetelést a politikáról, még akkor sem, ha minden rendben megy éppen az országban, de különösen akkor nem, mikor egy egész közösséget neveznek ki bűnbaknak. Mert itt erről van szó, az „oszd meg és uralkodj” elvről, és már 15 éve mindig van valami ellenség, ami ellen harcolni kell és amitől csak a kormánypárt védhet meg. Soros meg a migránsok is nevetségesek voltak. De a megtámadott ukránok és a magyar kisebbségek, meg az éppen emelkedőben lévő új politikai erő célba vétele újabb mélység.
A Pride 2025 több önmagánál. Ahogy a szerelem szabadsága is több önmagánál. Egy nagyobb, szabadság iránti igény. Az idei erről szólt. Hogy betiltani nem lehet magyar embereket, állampolgárokat. Hogy gyűlöletet kelteni politikai haszonszerzés céljából bűn. A problémák felnagyítása helyett azok megoldásán kellene dolgoznia a mindenkori magyar kormánynak.
És valljuk be, gyermekvédelem terén először talán éppen a magyar államnak a saját háza táján illene először körbenézni és rendet rakni. Mert a kegyelmi botrány óta csak miszlikbe aprítási ígéretek voltak, de gyermekotthonok áldatlan állapotai nem javultak. Sőt a közelmúltban sikerült megfejelni a Szőlő utcai botránnyal, ahol az igazgató meg a neje behálózott az intézetben lakó lányokat, majd prostituáltként futtatták őket.
A hatalom jelenleg defenzívában van, és folyamatosan fenyeget. A Pride jó példa volt rá, hogy habár mindannyian tartottunk balhéktól, igazából nem volt konfliktus. Nem kellett vízágyúkkal tömeget oszlatni, nem volt könnygázozás sem, még Orbán ellenes rigmusokat sem hallottam. Egyszerűen csak vonultunk egy békéset, jókedvűen, hogy lám „bátorak” voltunk.
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
