A burzsoá külsejű vámpír egy karzatról megvetően néz le ránk. A kép a Twilight sorozatból mémesült el és általában jelentéktelen dolgok kapcsán citáljuk elő: lám felsőbbrendűek vagyunk. Mondjuk vajat (igazit) vettünk margarin helyett, vagy hatszáz forinttal drágábban, első osztályra váltottunk jegyet a MÁV intercity-re. Én most éppen Élet és irodalmat olvasok.
Ezt kértem karácsonyra. Hogy igazán burzsoának, műveltnek, és sznobnak érezhessem magam. Olyannak, aki számára teljesen magától értetődő a levélládába betömködött papírcsomó úgy péntek táján. Aki kávézás mellett zizeghet az újságpapírral. Nem, a csak digitális verzió nem elég! Fizikailag kell itt legyen. Csörögnie kell, kényelmetlenül lefittyednie, bosszúsan félbe hajtva, majd ráncait újra kicsapva. Már csak egy cigi – mit cigi, egyenesen szivar! – kéne, meg kristály hamutálca.
Nem tűröm, hogy újságnak vagy magazinnak csúfolják. Ez folyóirat. Már a szó is nemesebb, hisz nem Liptai Klaudia csöcseiről van benne szó. Fél évig jön majd, hétről hétre. És már az első érkezésekor dicsfény lengett körbe, ahogy a kezembe adta a párom. Mert én ugyan nem nyitogatom a postaládát! Még az hinnék várok valamit. Nem, én megvárom míg elém hozzák, bejelentik: itt az új lapszám. Hanyag eleganciával veszem át.
– Oh, valóban? – és lehajítom az ebédlőasztalra a Lidl-es kuponok mellé.
Lefő a kotyogósban a kávé, kényelmesnek tűnő pozitúrába vágom magam, kihajtogatom szépen az oldalakat. A vezércikk azonnal hígítani kezdi a pillanatra szállt aranyport, és ahogy megpillantom Orbán nevét, el is illan a levegőben, mint az MNB milliárdjai a jegybankelnök keze alatt. Illetlennek érzem, hogy az aktuálpolitika pizsamában nyit rám. Tovább lapozok és rájövök, hogy az Élet és irodalom “élet” része mindig ilyen lesz: kommentárok, szájhúzások, elemzések arról a színházról, amit itt előadnak nekünk. Elkedvetlenedem.
Pár lapszámmal később már taktikus vagyok, az olvasnivaló első – sajnos nagyobb – részét csak átlapozom, fejben feljegyzem magamnak, hogy lám itt a Mercosur megállapodásról egy hosszú cikk, érdemes lenne elmélyedni benne. A DK-s nyugdíjasok vagdalkozása hányingerkeltő: azt hittem létezésük csak mítosz, karikatúra csupán. A Dobrev Klárát ekéző cikkre, a következő számban több felelet jön; zöme szóvirágok közé rejtett rosszallás. Unikornist láttam és már mindent elhiszek!
Az irodalomra érve megnyugszik a szívem: még ha temetőből lopott virágcsokorral ballagási ünnepségre érkező anyákról, vagy tibeti ellenálló kínai kémnővel való aktusáról is olvasok. A metaforát, a történetbe ágyazott tanulságot, az újra és újra kicsit máshogy elmondott történeteket értem és élvezem. Itt egy szabadvers, ott egy firka, esetleg egy könyvajánló. Ebben látom az értéket. És közben rájövök: én menekülök.
Menekülök a hírek elől, mert az ingerküszöb már oly magasan van, hogy a házmesternő embert is főzhetne lent, a kiskertben, csak megvonnám a vállam. Hallgatnék, mert előbb utóbb úgy is politizálni kezdenénk, az meg kinek hiányzik?
Utazom a buszon, lógatom ki a szemem az ablakon, próbálom nem látni a plakátokat. Jól kitalálták: ahogy betűt pillant az agyam, azonnal olvasni akarja, értelmezni. Már össze is nyalábolja a mondatokat, viszi be a tudatba, mint anyám a beszáradt ruhát a kötélről a vasalószobába. Amíg csak akciós csirkecombokról van szó, az oké. De amikor propagandát látok, így tizenhat év után, mindjárt ideges leszek. Szekunder szégyen uralkodik el rajtam. Hagytuk, hogy ezek a pár szavas borzalmak mindenhol ott legyenek.
Legutóbb, tavaly ősszel, az egyik Telekomos telefonfülke (amik létezése és fenntartása teljesen érthetetlen) oldalán háborúval riogató plakátot pillantottam meg. Igazi fekete kampány stílusban. Egy gimnáziummal szemben. Nem voltam rest, fényképeztem és kérdőre vontam a Telekomot: ez milyen módon áll kapcsolatban az üzletpolitikájukkal? Jó érzés volt egy senkinek sem számító kisemberként felkérdezni egy multit. Megdöbbentett, mikor válaszoltak. Ők nem diszponálnak – így írta a sajtóosztály – afelett, hogy milyen tartalom jelenik meg a bérbe adott felületeiken. Megundorodtam, mert arra gondoltam, hogy ha a jelenlegi kormány narratívájával ellentétes üzenet jelenne meg, azonnal “diszponálnának” és leszedetnék.
Élet és irodalom ez is. Valahol a kettő közötti válaszmezsgyén vagyunk most. Néha már nem tudni, mi a fikció és mi a valóság. Talán valahol abba kellene hagyni ezt a menekülést is. Az utolsó két hónap jön, amikor az orbáni-rogáni propaganda teljes súlyával fog ránk nehezedni. Kapaszkodjunk, hogy még kibírjuk ezt a novellát is a modern Magyarország folyóiratában és bízzunk benne, hogy a végén a csattanó tetszeni fog!
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
“Már csak egy cigi – mit cigi, egyenesen szivar! – kéne, meg kristály hamutálca.” Egész elképzeltem a jelentet. 😀 Szerintem nem gond, ha csak ideiglenesen is, de az ember félrerakja a politikát. Mondjuk a magam részéről eléggé a másik véglet vagyok, mert csak az utóbbi fél évben vettem fel a fonalat, annyira nagyon megmozdult a közélet.
Addig le se tojtam, mert egyrészt, a legfontosabb hírek így is – úgy is megtaláltak, ha akartam, ha nem, másrészt, amikor valahányszor elolvastam egy belpolitikai szalagcímet, megállapítottam, hogy még mindig ugyanabban a szószban toporgunk, nem maradtam le semmiről. És különben sem tudom politikának nevezni a magyar belpolitikát, mint olyat, mert nem arról szól amiről szólnia kéne, hanem mintha valami alacsony költségvetésű sorozatot néznék egy maffiacsaládról. Ez ilyen formában nem politika.
Szóval egy minimális tájékozódási szinten foglalkozni kell vele, – mert ahogy Popper Pétertől hallottam egyszer (egyik előadása felvételén) – máskülönben a politika fog veled foglalkozni, ezt jobb nem elfejteni. Ami meg a propagandát illeti, nos, ha viszont van valami ami megérdemli, hogy magasról tegyenek rá az pont az. Sőt, sokszor olyan, mintha egyenesen az lenne a céljuk, hogy rosszul érezzem magam tőle és, hogy becsavarodjak. Hát felőlem aztán próbálkozhatnak nyugodtan.
Popper nagyon jól mondta, és sajnos velem már többször is megtörtént az, hogy habár nekem nem sok dolgom volt vele, mégis különböző aspektusaimmal igencsak elkezdett “foglalkozni” a politika. A határon túliság meg az LMBT szál miatt kétszer is megpróbálta nekem megüzenni a politikai elit, hogy éppen hogyan és miként kellene éreznem magam. Amíg egy egész ország lakosságára lőnek egyszerre, addig érzi az ember fenyegetőnek, de mikor egyre közelebb jönnek és jobban céloznak, az megrendítő tud lenni.
Lehet ez elől menekülni, nem is feltétlen kell aktivistává avanzsálni, de azt hiszem a saját köreinken belül legalább a rossz érzésünket tudnunk kell megfogalmazni vagy kommunikálni. Ahogy nyilván az ellentábort is meg kell tudni megérteni döntéseiben. Mert ez az egész a megosztásunkról szól és azt nem lehet hagyni már.