Öt éve a COVID járvány figyelmeztetett bennünket: törékeny mindaz, amit addig sérthetetlennek hittünk. Nem, nem az Aliexpress meg a többi filléres webshopból rendelt kacatjaink áramlására gondolok. Anélkül megvagyunk. De az orrunk előtt omlottak össze szektorok, szakadtak meg ellátási láncok, alakult ki készlethiány. És rámutatott, hogy milyen az igazi pánik, mondjuk városon, ahol lisztet, élesztőt meg WC papírt kezdtünk halmozni. A jól szituált, udvarias maszkunk mögül türemkedett elő az ősember múltunk ösztöne.
Most meg kollektív amnéziát idézünk magunkra. Pedig micsoda lecke volt! Lehet kevesebbet: enni, költeni, utazni, fogyasztani. Ahogy elhárult a veszély, duplájára gyorsítottunk minden tekintetben. Nem tanultunk semmit. A globális klímaváltozásról nem veszünk tudomást, relativizáljuk, hogy ötven éve is voltak már enyhe telek. Nem baj, hogy lassan van olyan nagykorú magyar kamasz, aki még nem látott fehér karácsonyt, havat is csak, ha síelni vitték a szülei.
A boltok állandó kínálatában ott a több ezer kilométerről utaztatott avokádó. Portugáliában és Spanyolországban 45 fok volt múlt héten. Nem, nem, nincs semmi baj, mondogatjuk magunknak. Magyarországon sokadik éve aszályhelyzet van. Minden rendben. Épülnek a stadionok, vásárolgatják a termőföldeket, luxiznak a választott vezetőink Hermés táskákkal batidai kastélyokban.
Pár hónapja kezdtem követni a Szélsőközép YouTube csatornáján az “Utolsó idők” beszélgetős sorozatot Stumpf-Biró Balázs összeomlás kutatóval és Puzsér Róbert publicistával. Minden héten egy-egy érdekes vendéggel, a téma szakértőivel beszélgetnek arról, hogy mi vár ránk a következő évtizedekben.
Az emberiség napjainkban egy olyan feltartóztatatlan hanyatlás és civilizációs felbomlás küszöbén áll, amelyhez hasonlót még egyetlen korábbi nemzedék sem tapasztalt meg. Az Utolsó idők beszélgetéssorozat feltett szándéka, hogy a téma szakértőinek javát megszólaltatva segítsen ráébreszteni a közvéleményt arra, mit is jelent a nagy felbomlás folyamata. Milyen következményekkel járhat az emberi civilizációra és az egész ökoszisztémára nézve és hogy milyen hiteles válaszokat adhatunk mi minderre. Ideje ráébrednünk arra, hogy mindössze annyiról dönthetünk, hogy mihez kezdünk az idővel, ami nekünk adatott.
A bevezető kellően komor, mondhatni hatásvadász, bár a téma nem vidám, sőt. Ám előadásról előadásra jobban érlelődik bennem is ez a késztetés: készülni kell.
Lehet prepper leszek? Sokan – kezdetben én is – pejoratívan értelmeztem a kifejezést és kockás inges, a hátsó kertben bunkert ásó, kést élező különcök csoportját értettem alatta. Viszont, ahogy évről évre gyülekeznek az előjelek, csak az jár a fejemben, hogy foglalkozni kell a témával.
Vidékről származom, faluról, Szerbiából. Átéltem a dél-szláv háborút, aztán a NATO bombázásokat. Fél évig napi szinten, tizenkét órás áramszünetekkel, üres boltokkal és cserekereskedelemmel. Azokban az időkben a veteményes kertünk volt közel az egyetlen élelmiszer forrásunk és sokszor a termények a csereberék tárgyai. Tejért krumplit, tojásért paradicsomot csencseltek a szüleim. Nem teljes összeomlás volt, de embert próbáló. Nem volt hova menni, vagy menekülni.
Ültünk a este a gyertyafényben és hallgattuk az autóakkumulátorra kötött rádión a híreket. Amit lehetett tartósítottunk befőttek, lekvárok formájában, vagy földbe ásott veremben. Ez az időszak tanulságos volt, abból a szempontból, hogy szükség van alapvető készségek elsajátítására, mint a főzés, barkácsolás, tartósítás, varrás. Az élet könnyen elfeslik, és a talpon maradáshoz tudni kell legalább megfoltozni azt.
Minden társadalom, minden birodalom véges és a felbomlás felé vezet. A globalizmus miatt, együtt érünk el majd ennek a mostaninak is a végére. És nincsenek illúzióim, főleg, hogy a törésvonalak már mutatkoznak.
Jó példa a mesterséges intelligencia térnyerése. Hosszú tanulmányok szólnak róla, hogy micsoda energiaéhsége van egy ilyen rendszer fenntartásának. Az Egyesült Államokban sorra épülnek az új erőművek és adatközpontok, miközben a nyarakat lassan lehetetlen átvészelni klíma berendezések nélkül. Városokba özönlünk, egymás hegyén hátán élünk, ingázunk, szerencsétlenkedünk és örülünk a balkonon termesztett koktélparadicsomnak. Nyaralni akarunk meg telelni, túlvásároljuk magunkat, aztán kidobjuk az élelmiszert. Nem tudjuk -vagy csak nem akarjuk -, hogy egy-egy aszályos év (mint ez az idei) azzal fenyeget, hogy ínség és áremelkedés lesz. De nem akarunk vele foglalkozni, ezzel sem.
Mindennapi eszképizmusunk azzal fenyeget, hogy mikor eljön az idő, csak állunk majd bambán, azon gondolkodva: miért nem láttuk mindezt előre?
Kapcsolódó friss cikk a témában:
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
