Anyám gyerekkorában, a 60-as 70-es években faluhelyen nagy szó volt az angol vécé vagy a hűtőszekrény, a rádióról nem is beszélve. Ez jut eszembe, amikor ugyanabban a házban ma már vezeték nélküli interneten keresztül, fennhangon beszélgetek a telefonomra telepített mesterséges intelligencia alkalmazással. A világ változásait a vályogtéglák a maguk kimért hűvösségével szemlélik, bennem mégis riadoznak a gondolatok.
Hová tartunk? Mi lesz ebből? Öt éve még csak valami chat alapú vicc volt, amit ha megkérdeztem a töltött káposzta receptjéről simán belehallucinált egy kiskanál kakaóport is. Most meg olyan ütemben és gyorsasággal kalkulál és generál válaszokat, amitől még Schwarzenegger terminátora is megnyalná a szája szélét. Robbanásponton vannak bennem a kétségeim.
Hogy mi riaszt meg igazán, mitől ül ki rám a hideg rémület? Érzelgősködik, úgy fogalmaz mintha valós személy lenne. Reflektál, megnyugtat, együtt érez. És ez borzasztó. Pár éve egy Black Mirror epizód témája volt, hogy a halott férj digitális hagyatékát (képek, közösségi média posztok, videók) beleöntötték egy MI-be, hogy a feleség így vészelje át a szeretett fél halálát.
Ami utánunk marad, abból a már közel húsz évnyi online jelenlétből, naplókból és bejegyzésekből, vajon bennünket is lehet majd digitalizálni? Milyen lenne beszélgetni az írásaiból újra összerakott Platónnal? Milyen lenne az AI bumm hajnalán élt énemmel beszélgetnie majd egy több száz évvel később élő emberi lénynek? Persze Platón valaki volt, egy világkép, és csak a valóságról alkotott, desztillált felfogása maradt ránk. Az én tudatosságom valószínűleg nem is ér annyit. Talán összeöntik minden velem egykorú, egynemű, hasonló életélménnyel rendelkező ember lejegyzett gondolatait egy adathalmazzá. Valami kis, körömpiszoknyi adatponttá silányodom magam is a processzorok egyesekkel és nullákkal való pingpongozása közepette. Kollektív létélménnyé zsugorodom egy idővonalon. Lassan csak egy erőtlen sóhajjá töpörödöm.
Egy generatív ürességgel teli szakadék felé rohanunk, amiben már nem leszünk azonosak semmivel, legfőképp saját magunkkal nem. Lehet-e jól, vagy felelősséggel használni ezt a technológiát? Egyénileg lehet megemel majd bennünket, jobban megértve saját magunk vagy világot. De az ellenkezője is igaz lehet: kapaszkodhatunk halott emberek újra alkotott, lelketlen avatárjaiba a saját halálunkig.
Mi marad az alkotásból így? Valószínűleg ennyi: téma amiről írhatunk és vitatkozhatunk. Ezt még megtehetjük. És meg is kell tenni. Az etikát a mi felelősségünk diktálni hozzá.
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
Ez a téma engem is eléggé foglalkoztat. Szerintem akár tetszik, akár nem, most már mindenki érintett benne. Azok is, akik azt hiszik semmi közük az AI-hoz, mert ha másként nem, hát közvetett módokon biztosan.
Amikor érzelmeket imitál attól nekem is fel áll a szőr a hátamon. Erről eszembe jutott egy videó, ami a terjedőfélben lévő mesterséges barátokról szól: https://youtu.be/88KJwEu5TRs Mondanom sem kell, hogy ettől persze még magányosabbak leszünk.
És ott az alkotás… arra elvből nem használom, meg egyébként is én akarok “alkotni”, létrehozni. Azzal próbálkoztam, hogy egy-egy írásomat véleményeztettem vele, de igazából arra sem jó, mert attól függően nyilvánít kritikát, hogy mit mondasz neki, mennyire legyen szigorú. Így hol felterjeszt az irodalmi Nobel-díjig, hol vécépapírnak se nyomtatná ki az irományom.
Még abban bízom, bár valószínű hiú ábránd, hogy talán ha nem is azonnal, az emberekben felkél az igényesség. Úgy értem, hogy a többség talán el fogja utasítani az AI által generált képeket, zenéket, írásokat, a valódi kreativitásra lesznek kíváncsiak.
Én is ebben reménykedem, hogy pl. a képzőművészetben már az is érték lesz, hogy valódi festő valódi festékből hozta létre a művet. Ellenben most nem nagyon tudnék mit mondani egy digitális képzőművésznek, csak annyit hogy kitartás.
Nekünk, meg akik írunk, szerintem annyira rossz a helyzetünk, hogy már tényleg csak hobbi marad az írásban történő önkifejezés.
Szerencsénkre – vagy lehet éppen ellenkezőleg – annyira kevesen vagyunk már, akik csak úgy, lart pour lart írnak meg blogolnak, hogy hathatunk kicsit egyedinek is akár.
Az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásával kapcsolatban a Her (2013) című film jut eszembe, ahol Joaquin Phoenix beleszeret a számítógépén futó digitális asszisztensbe / operációs rendszerbe.
Közeledünk az úgynevezett technológiai szingularitáshoz, amikor már senki sem érti hogyan működik az adott technológia amit éppen használ.
Még azért hozzátenném: bár nem keresek vele pénzt, de számomra az írás nem hobbi, talán soha nem is volt az. A hobbi szerintem egy ledegradáló szó, valami olyasmit jelöl, amit csak olyan ímmel-ámmal csinál az ember. Az írást nem lehet félgőzzel csinálni.
Tehát úgy értem, hogy az írás az, amit tényleg mondjuk úgy a hívásom, hivatásom. A hétköznapi meló pedig csupán eszköz, hogy legyen bevételem, nem több. Az írás mindig magasan felette lesz.
[…] példa a mesterséges intelligencia térnyerése. Hosszú tanulmányok szólnak róla, hogy micsoda energiaéhsége van egy ilyen rendszer […]