Magyarországon a 2010-es évekre az internet penetráció növekedésével és az ingyenes blogketrecek létrejöttével egyre többen ragadtak klaviatúrát. Legtöbben hobbikról írtak, mások amolyan szakmai blogokat vezettek.
Kedvenceim viszont az egoblogok voltak, ahol a szerző saját szemszögéből vizsgálta az őt érdeklő témákat. Különösen tetszett, hogy létezett még az önreflexió, hogy a bloggerek kimutatták a gyengeségüket, elmesélték tévedéseiket, tapasztaltaikat. Akkor még nem is tűnt fel micsoda kincs tud lenni ez szemben azzal a tökéletesség kultusszal és tévedhetetlenségbe vetett hittel, ami most leuralja a közgondolkodást.
A véleményvezérség és agresszív kommunikáció teljesen kilúgozta a párbeszédre való hajlandóságot. Arról nem is beszélve, hogy a saját kis digitális terek mind be lettek csatornázva a bigtech platformokra és adatsilókba. Ingyenes – mondták, de algoritmusokkal és reklámokkal traktálnak, ezzel torzítva a gondolkodást.
A posztok hossza nyúlfarknyira rövidült, kontextus nélküli lett minden. Digitális gyorsétterem hulladék tartalommal.
Mostanában viszont, mintha látszana egyfajta nosztalgia. Az angolul írt webnaplók továbbra is széles körben elterjedtek, úgy tűnik ott nem kopott ki ez a fajta közlésforma. A magyar szcéna viszont évek óta össze van zuhanva. Elkurvulása egyértelműen az influenszer kultúra elterjedésévek kezdődött. Végül a nagyobb elérés érdekében sokan betagozódtak a nagy platformokra.
Hogy van-e visszatérés? Én hiszem vagyis legalább remélem. Nekem annak idején nagyon sokat adott, többek között jobb önismeretet, több ismerőst sőt barátot is szereztem rajta keresztül. Az őszinte történetek mindig értékesebbek és érdekesebbek, mint foghegyről odabökött vélemények.
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
Külföldön ahogy tapasztalom, tényleg jobb a helyzet valamivel. Sajnos a magyar blogger közösség nagyon elnéptelenedett, részben a Facebook, Twitter, de főleg a Youtube és a Discord javára. Nagyon sok barát, ismerős akikkel anno közösen kezdtünk, ők is főleg utóbbi két felületre tértek át, és ott aktívak még egy páran. Van akiről viszont már tényleg semmit se tudok, úgy eltűnt mindenhonnét.
Igaz ez részben köszönhető annak is, hogy hiába volt a többségük ego blog, azért elég erősen tematizálva voltak. Sokan kiégtek ezekből a kocka hobbikból, mint az anime, gamelés, és nem éreznek már rá semmi késztetést, hogy egy Facebook, X postnál többet írjanak. (Ha egyáltalán írnak.)
Az elmúlt 10 évben, voltak akik ugyan vissza-vissza tértek. Volt aki új, volt aki a régi felületén, de új arculattal folytatta, ám ahogy észrevettem, ezek mind ilyen tiszavirág életű fellángolások voltak. S néhány hét, hónap, esetleg egy fél év után, újra inaktívvá váltak.
Őszintén szólva bennem is többször felmerült már az a gondolat, hogy áttérek inkább a Youtubera, de eddig még mindig arra jutottam, hogy az én aktivitásom oda kevés lenne. Plusz írásban mindig is jobban ki tudtam magam fejezni, mint szóban. Könnyebb visszakeresni is, és a blog mint archívum is jobban funkcionál. Pl. nem tűnnek el kommentek. Nem is beszélve arról, hogy egy videóval azért sok tud lenni az utómunka.
Szóval maradtam, maradok a blogolásnál, mert így szoktam meg, nekem így kényelmes. Sajnos nem tudom már én se olyan aktivitással csinálni, mint régen, de szerencsére késztetést még mindig érzek arra, hogy időnként billentyűzetet ragadjak.
Szerintem ha valaki ma blogolásra adja a fejét, az sanszosan minimum 20, de inkább 30 felett lesz. Öreg formátum, nem trendi a fiatalok körében, ami persze nem is baj, hisz így legalább olyan emberek blogolnak már inkább, akiknek vannak is gondolatai azon kívül, hogy most épp milyen hype hatása alá kerültek. (Máig kísért a sok tini blog szelleme…)
Igen, mindannyian ezt a trendet látjuk ezek szerint, hogy az audio vagy vizuális formátumok, streamek könnyű elérésével tulajdonképpen leváltottuk a TV-t. Nekem is sokszor megy valamilyen podcast a háttérben, sőt néha videó esszé is, ami nem igényel koncentrált figyelmet.
A tematikus blogok előbb utóbb eltűnnek, mert vagy a téma fullad ki vagy a téma iránti lelkesedés. Én is nagy anime őrült voltam és faltam őket két pofára. Nagyon érdekes volt észrevenni, hogy 10 év féktelen rajongása után miként hervad el bennem ezzel kapcsolatban szinte minden. Három hónapos Japán után után már eleve az ország sem úgy festett mint valami szuper egzotikus messzi táj. Az anime szcéna meg jól felhígult időközben, egy ideje már csak az egész estét filmeket nézem a kedvenc rendezőimtől, meg esetleg nosztalgiázom régi címeken. 🙁
A legtöbb valóban nem, de néha azért akad egy-két olyan, aminél nem szégyellem, hogy vissza-vissza tekergetem, és meghallgatom az adott részt teljes figyelemmel, mert olyan nehezebben érthető, összetettebb témáról van szó, ami ezt megköveteli. A többség viszont valóban olyan mint egy rádió műsor, amire ha csak fél füllel figyelsz, akkor is érted, miről van szó.
Az anime, na igen, azzal én is érdekes viszonyban vagyok, mert mikor jött ez a hazai nagy mainstreamesedés, és amilyen irányt az vett az Animaxal. Illetve ezzel párhuzamosan amilyen irányt vett pont akkortájt maga a japán anime piac is az ilyen K-On! féle új vonalas cuccokkal. Az úgy betette nálam rendesen a lapátot. Na akkor éreztem azt, hogy nekem ehhez már nem sok közöm van így, ebben a formában. Először feladtam az aktuális kínálat aktív követését, majd arra jutottam, hogy amit érdemes volt megnézni, azt már láttam, és egy időre leálltam vele. Aztán csak-csak vissza tudott csábítani, ha már nem is sok, de évente úgy egy-két címmel. Plusz rájöttem, hogy azért a ’80-as, ’90-es, de még a kora 2000-res évek is termelt ki annyi mindent, hogy van még miből csemegézni. =)
Az ego blogok nagy része (legalábbis azok amiket én olvastam illetve írtam tinédzserként) nagyon anonim volt. Sokkal könnyebb volt a gyengeségek kimutatása meg az önreflexió, hogy senki sem ismerte a polgári nevedet, hol dolgozol/hova jársz iskolába vagy azt, hogy hogyan nézel ki.
Ezen kívül megváltoztak a tartalomfogyasztási szokások is. Blogokat olvasni koncentrációt igényel, valamilyen kijelzőn szöveget kell értelmezned. Míg egy youtube videó/podcast akár a háttérben is szólhat miközben te mást csinálsz.
Feje tetején találtad a szöget! Ez mind olyan tényező, ami megágyazott a rövid formátumoknak, ahol nem igazán létezik az immerzió élménye. És igen, egy bejegyzés koncentrációt igényel. Magam inkább negatívan élem meg, hogy elkezdtük elveszteni ezt a fajta összpontosítást. Sőt lassan az igényt is rá. A színes szagos mozgó villogó rövid formátumok virágkorukat élik. Számomra az a kérdés leginkább, hogy középtávon milyen hatása lesz ennek?
Anonimitás : érdekes, hogy a hitelesség vagy szakértelem fokmérője lett hogy arccal és névvel kell vállalni magunk, különben „bárki mondhatja” bélyeget kapunk. Pedig néha pont azt érzékeltem, mikor teljes perszónámmal blogoltam, hogy elkezdtem cenzúrázni a saját gondolataim. Kevésbé lettem „önazonos” mint előtte…
Azon én is elcsodálkoztam, mikor ez a trend, főleg a Facebook hatására elkezdett hódítani, hogy most már mindenki névvel, arccal, egyesek lakcímmel együtt neteznek. S ez lassan természetes lett a videóknál is. Persze van akinél ott a nick név, egyedi avatar, de sokuknak elég felmenni a csatolt Facebook oldalára, és ott van a rendes nevük. A feltöltött fotókról, videók hátteréből meg van amikor a pontos lakcímet se nehéz kideríteni.
Spec én ezt baromi veszélyesnek tartom. Már csak azért is, mert nagyon könnyen visszaüthet akár olyan távlatból is, amit az ember nem gondolna. Én is voltam 16 éves, én is írtam össze anno hülyeségeket a neten, amiket ma már szégyellnék, és nagyon örülök neki, hogy ezek azóta eltűntek. Viszont ismerek olyat akit pl. most a 30-as éveiben utolért az kinn a Németországi munkahelyén, amit 14 éves emos fejjel anno itthon csinált. Mert az akkori kommentárjai a nevével, emos arcképével együtt, ott vigyorognak máig a neten. S elég volt egy „jó akaró” ember, aki rátalált.