Még alszol az ágyon, tested ernyedten álmodik. Figyellek téged, s bár ott sem vagyok, mégis látlak. Őrült víziók visznek át a semmin, felemésztve lényem maradványait. Gondolat vagyok csupán, átvillanok elméden, s te tovább gyalogolsz az álommezőkön.
Ott ülök melletted az ágyon és figyellek, egyenletesen lélegzel, karjaid széttárva, ilyenkor annyira védtelennek látszol.
Odakint már tél van, jégvirágos ablak ad hátteret tested sziluettjének. Bámullak és nem értelek, erősen érzem ilyenkor az idő múlását. Félek nemsokára eljön a hajnal, s itt kell hagyjalak.
Ki vigyázza majd akkor lépteid, visszatérsz-e valaha a világomba, a nem létező birodalomba, ahol réges-rég nem nyílik virág. Miattad és világok miatt ért véget a kötelék. Nincs értelme már a bölcsességnek.
Most én alszom és engem is figyelnek, vajákosok, varázslók és professzorok fürkészik agyhullámaim és lázasan diagnózisok sorát állítják fel, csakhogy megmagyarázzák: ki vagyok. Szánalmasak mind, egytől egyig. Koponyám meglékelve, ereim felvágva, tömjénszag ring a levegőben.
Megpróbálják kiűzni belőlem a gonoszt, hogy én is olyan legyek, mint mások. Unalmas és szürke. De csak én tudom, hogy maga eme gonosz mérge a gyógyír a vámpírszívre. Mert nem a test, sem a lélek az mit beteg, hanem a világ ítélete változott csak meg.
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
