Új vizeken

„Mindegy mennyivel kezded, a végén sokkal kevesebb lesz.”

Sokat gondolkodtam, már megint. Ezt talán már megszokták tőlem a körülöttem lévők. Amikor pedig ilyen állapotba kerülök, az az néha valami értelmes is elhagyja ezt a bomlott elmét, akkor jönnek általában azok a mély, realisztikus formák, melyekbe érzelmeim öntöm.

Ez a „sablon” pedig nem más, mint a hitem, amely némely embereket egyenesen megbotránkoztat. Mondanom sem kell, hogy főleg a mélyen vallásos katolikus környezetem tagjai alkotják ezt az embercsoportot, amely legszívesebben a falu temploma előtti téren látna, megkötözve, amint Ferenc atya lassan allámgyújt.

Félreértés ne essék, én nem ítélek el senkit és semmit, s talán nagyképűen hangzik, de nálam keresve sem találhatnának toleránsabb embert. Tisztelem ezeket az embereket, mert vakon hisznek Istenben, Jézusban és az örökkévalóságban. Az az igazság, hogy nem szívesen bonyolódok sem politikai, sem pedig vallási vitákba, mert a „hívők” akik a saját álláspontjukat tartják az egyedülinek simán lealáznának.

Pedig én csak azt mondom, hogy én nem olyan módon hiszek Istenben, mint ők, nem tartozom egyházakhoz, a bűneimet pedig nem érzem úgy, hogy meg kéne gyónnom bármiféle közvetítő személynek. A hitrendszerem, amely pár hónapja kerekedett ki, toleráns és nem erőszakos. Engedjétek meg, hogy megosszam tapasztalataimat és ízelítőt adhassak arról, hogy mi az én hitem, az életem, a létezésem alapköve.

Nem mondhatnám, hogy a szüleim erős katolikus szellemben neveltek volna fel, nem is ünnepeltünk meg mindenféle egyházi ünnepet sem. Ha jobban meggondolom, akkor a karácsonyon és húsvéton kívül nem tartottuk a többit számon.

Persze, mint a többi normális gyereket, engem is beírattak „hittanra” a szüleim, nehogy kilógjak a sorból. Anyám vallásos, az apám pedig soha nem beszélt ezekről a dolgokról, tehát amolyan nulla ponton kaptam a nevelést ezen a téren.

Azután pedig a 8 év alatt a hittanórákon szinte nem is figyeltem oda a tananyagra, inkább vettem részt a csínytevésekben, mintsem, hogy odafigyeltem volna a hit köveinek megismerésére.

Ami számomra, így öt év távlatából a legkülönösebb az az, hogy a villámfeleléseken, amelyek általában a Biblia történeteinek alapos ismeretét igényeltek, nem esett nehezemre pontos és kimerítő válaszokat adni, holott mint mondottam soha nem figyeltem az órákon, sőt volt úgy, hogy páran el is lógtunk…

Egyébként meg a tisztelendő nővérek sem kedveltek igazán, mivel én bármilyen témát is boncolgattunk éppen-és ezek mondanom sem kell, hogy mind szép dolgok voltak: menyország, meg örökélet-engem mindig a vég, az apokalipszis érdekelt és volt olyan időszak is, amikor a Jelenések Könyve volt a kedvenc olvasmányom.

Ez a tény talán abból fakad, hogy sosem tudtam elfogadni a túlontúl egysíkú dolgokat, főleg az olyanokat nem, amelyeknek tudtam, van másik oldaluk is, ami még véletlenül sem vidám és boldog.

Világéletemben relatív voltam és az a kis naivitás és komolytalanság is ami bennem ragadt, apám öngyikossága után végleg kiveszett belőlem.

Evvel a sajnálatos eseménnyel vette kezdetét a felnőttkorom és ettől az időtől kezdem számolni életem valódi éveit, melyeket már megízlelve a halált kellett élnem, tudva, hogy a sötét oldal megmutatta valódi énjét.

Apám halála után két hétre pedig meghalt anyai nagyapám is akit mindennél jobban szerettem, mert ő volt az élő bizonyíték, hogy az ember milyen csodálatos lény és mennyi mindent kibír. Az Világháború őt is elérte, hol az egyik táborban küzdött, hol a másikban a sajátjai ellen, egy olyan politikai hazugságokkal teli világért, amely legvégül elárulta. Két évig orosz hadifogságban volt, bányában dolgozott, gerinc sérvet kapott, de úgy is dolgoztatták. A felszabadulás után pedig, mikor már azt hitte levetheti a katonazubbonyt, elküldték a Belgrád melletti szurcsini repülőtér építésére. Amikor végre az élete nyugodtabb mederbe sodródott, bár szegényen, de boldogan élt feleségével és két lányával. Anyám tizenkét éves volt, amikor az anyja, a nagyanyám meghalt rákban. A nagyapám pedig akkor sem adta fel a küzdelemet. Éjjel-nappal pincérkedett, hogy megadja a lányainak, amire szükségük volt. 

Élvezte a munkáját és meg kell hagyni, keményen dolgozott: a lányainak házat vásárolt, hozományt halmozott fel, hogy legalább ők boldogan élhessenek. Mondanom sem kell, hogy nem úgy történt.

Azt csodáltam benne, hogy soha nem roppant össze, mindig jó kedvű volt, soha nem ajgatott, vagy kesergett. Visszament a „nyugdíjas otthonba” pincérkedni, még akkor is, amikor már régen a ház előtt, a kispadon lett volna a helye a többiekkel.

Soha nem adta fel és engem is erre tanított. „Bármi történjék is, mindig harcolnod kell.” Családom történetét most csak azért osztom meg veletek, hogy el tudjam teljességgel magyarázni, azt amire rájöttem.

Hitem alapját pedig az képezi, a keleti tanok mellet, hogy nekünk embereknek a Sors, vagy nevezzük Istennek, vagy felsőbb Akaratnak, kiszab számunkra egy Végzetet, melyet így vagy úgy, be kell és be is teljesítünk életünk folyamán. Ami pedig még meglepőbb volt, hogy nem csak valami gigantikus terv részesei vagyunk és nem egyénenként van megszabva az utunk, hanem egy láthatatlan Sorshálóban foglalunk helyet, mindannyian. A Sorsháló szálai pedig egymásba futnak, összefonódnak a másikkal, még ha meg is szűnnek létezni.

Az én esetemben eléggé világos volt a „jel”, amely ráébresztett arra, hogy sors nem csak egyengeti lépteinket, hanem tanít is, méghozzá olyan eseményekkel, melyeket nem mi határozunk meg, de levonhatjuk a következtetést. Az apám alkoholista volt és pokoli dolgokat kellett elszenvednie családom többi tagjának emiatt. Élete utolsó évében, pedig legyőzve a kényszert abbahagyta az ivást és a halálát megelőző este beszélgetett először el velem, úgy mint az apám nem pedig, mint egy katonatiszt akinek nincsennek érzelemi.

A halála mélységesen megrázott, de megértettem, hogy ez nem véletlen volt, ennek így kellett történnie. Az életének célja az volt, hogy megtanuljam, az ember soha nem lehet érzéketlen másokkal szemben, mert evvel saját magát taszítja romlásba, az alkohol legyőzése pedig arra volt példa, mint ahogy a nagyapám élete is, hogy nincs lehetetlen és a legkilátástalanabb helyzetből is van kiút.

Ez pedig az élet, visszatérni a létezésbe, de tisztában lenni a halál mindenhatóságával is. 

-Élj úgy, hogy ha eljön halálod pillanata, akkor azt mondhasd: Megértettem a célom, beteljesítettem azt, ez volt az és nyugodt lélekkel hagyom itt az életet.

Végül pedig az utolsó „hit kő, amely értelmet ad: Nem hiszem ,hogy a halál a vég, talán csak egy kapu egy másik létezésbe. A halál pillanata pedig nem más amikor a testet elhagyja az Őserő, mert befejezte a dolgát, viszont a szellem, a lélek az emlékeivel és tapasztalataival együtt szertefoszlik, de nem vész el.

Átalakul, hogy újabb életek részévé váljon, új szálba olvadjon ama Sorshálóban, táplálva azt. Az örökkévalóság pedig nem a mennyben van, hanem idelenn a földön. Az, hogy a szeretteink emlékeznek ránk és adóznak emlékünknek, nem felejtenek el bennünket, a szívükben őriznek.

Ez lehet az örökkévalóság.