Szumma és egy mese

Sza’l, először is elnézést a kihagyásért, de most már abszolút ki vagyok csavarodva magamból, mint a spagetti tészta a forró vízből (hát ez aztán a hülye hasonlat csökevény – látszik, hogy reggel hatkor agyilag zokniként – még a nap első kávéja előtt – kissé döcögve megy a fogalmazás). Na, akkor próbálom naturalistán egyszerűen: fáradt vagyok baszki !

Az elmúlt napok eseményei, nem mondanám, hogy világmegváltó dolgokat hoztak, némafilmként pergő életembe, de azért akad itt ez az.

Kezdhetnénk rögtön egy rémálommal: sza’l ismeritek az érzést, mikor álmodtok valamit és még mikor felébredtek, akkor is úgy érzékelitek, mintha valóságos lett volna. Hát ez is olyan volt, mert álmomban kinyírtuk a Janó gyerekeket. Azért nem írok teljes nevet, mert no, azért nem vagyok ám én annyira gané – másrészről, meg abszolút semmi keresni valójuk nem volt az álmomban.

Na de kezdem az elején. Mikor a Királyi Udvarba kerültem, akkor a KisUFF-fal (az az a Kisfőnök-Polsovodja-Tollharcossal) sűrűn mentünk árút fuvarozni. Hát  a rémálmom is valahogy erről szólt – valami szekrényeket raktunk a Kincstártól kapott Tökhintóba (alias Gomby the Kombi – egy fehér kis szépség – ami jó sok kilométert látott már) ám a Janó gyerekek valami oknál fogva bekéredzkedtek a raktérbe, mert pont arra vittük a cuccot (vesztükre, csak még egyikünk sem tudta , hogy milyen sors vár rájuk), hogy vigyük már el őket is haza.

_“-Na jó, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, elvisznek benneteket az egerek” – mondta a vajákos asszony- mi meg nem nagyon örültünk.

Tenni nem lehetett mit: uccu neki megindultunk. Poslovodja a volánnál (minden balsejtelem nélkül), Janó gyerekek hátul a raktérben a szekrényekkel (semmit nem sejtve) én meg az anyósülésen, a mindenkiből kimaradó összes balsejtelemmel, hogy valami baj lesz. Sza’l egyszer csak odaértünk egy elágazáshoz. Balra a Fekete Híd (ne is kérdezzétek , hogy került oda) , jobbra valami kis csapásszerű utacska (ilyenen szoktak a Piroskák szökdécselni, mikor nagymamának viszik a uzsonnás kosarat), a kettő között meg egy spiccben feneketlen szakadék. A KisUff fogja magát és a Fekete Híd felé fordul – na de ekkor én:

_“-Ne baszki, nem erre kell menni, hanem a Piroskák kis ösvénykéjén, a Nagymama házánál kidobjuk őket”

Erre csak meglepődés a válasz, meg egy “Ja?!” és hirtelen kormányforgás meg kerékcsikorgás, majd a spicces szakadékba zúdultunk, fehér kombistól, meglepődött sofőröstől, üvöltöző Janó gyerekestől meg aprófává törő kombinált szekrényestől.

És zuhantunk, mint Aliz a fehér nyúl lyukába (piszkos fantáziát lelőni, kedves olvasó!), ahol van egy olyan érzésed, hogy minél tovább zuhansz, annál nagyobbat csattansz lenn, az alján (persze, ha annyit estünk volna, mint Aliz, akkor mi is atomjainkra hullottunk volna). Na de a lényeg, hogy leértünk az aljára. Mondjuk én nem nagyon éreztem az érkezést, csak arra emlékszem, hogy röhögve összenéztünk KisUFF-al, hogy:

_“-Ne mááá, ezt is túléltük!”

Na de amire először is felfigyeltünk nagy örömünkben, az az hogy a Janó gyerekek üvöltését már nem hallottuk.

Kirobbantunk a pilótafülkéből, mint Stallone a dzsungelből a Ramboban és felfeszítettük a Tökhintó hátsó ajtóját, hogy megnézzük az előbb még veszettül kapálódzó emberekkel mi történt. Hát ami az ajtó mögött várt bennünket, az valami olyan dolog volt, amire szerintem senki sem számított, pláne mi nem.

Sza’l a Janó gyerekek maradványai vörös lekvárként el voltak keveredve a olasz dizájn remekeiként meghirdetett, natúr színű gardrób szekrények maradványaival és faforgáccsal meg mindennel. Volt egy két felismerhető cafat is, pl. egy kézfej az egyik fiókban, meg ilyenek, de ez különösebben nem botránkoztatott meg.

Na de ekkor én pánikolnék, mint jó lelki ember. “Te jó ég most, mi lesz”. Na de itt kezdődik az igazi tortúra: KisUff csak foghegyről köpi a szavakat:

“-Ameddig nem keresik őket addig nincs baj!” – és elkezdi kikaparni a raktérből a maradványokat egy szélvédő-jégtelenítő plasztik izével. Csak úgy harsog a fa utánzat és véres lekvár keveréke. Majd mikor minden belsőséget kidobáltunk a szakadék alján, valami olyat lát a KisUff is, amitől az ő reggelije is elkezd felfelé kúszni a torkán: a Tökhintó kerekei a zuhanástól kitörtek!!!

-”Na ha ezt meglátja a király, akkor el leszünk kergetve az Udvartól! – pánikol a Poslovodja – én meg csa nézek rá értetlenül, hogy vazze, most kapartunk ki két felismerhetetlenségig összeizélődött hullát a csomagtérből de ő a rohadt szekér kerekei miatt pánikol. Dehát a rémálmok már csak ilyenek.

Aztán visszatértünk valahogy a szakadékból és beálltunk az Udvar parkolójába Tökhintóval, majd két napig azon rettegtünk, hogy a király az udvartartás szemlélése közben ki ne menjen az Istállóhoz, mert ha meglátta volna a gyanúsan ferdén álló hintót, akkor még észreveszi, hogy ki vannak törve a kerekei.

Ám engem (mert olyan érzelgős vagyok) jobban izgatott, hogy mi lesz ha az NCIS megtalálja a Janó gyerekek maradványait, amit már biztos szétlopkodtak a romák, meg megettek a keselyűk, de a TV-ben is mindig a semmiből jutnak el ezek a nyomozók a megoldáshoz – na meg jöhet éppen a Culumbo is, akinek üvegszeme van, ami néha úgy kifordul, mint a karácsonyi halászlé főszereplőjének szeme. Sza’l meg volt minden okom a félelemre.

És utána felébredtem. Hát nem szörnyű?

Na de lényeg a lényeg. Kaptam fenyőfát – tehát idén végre lesz végre valamit feldíszíteni, nem csak az a 25 éves, csehszlovák műfenyő fog éktelenkedni az előszobában, aminek már se levele, se ága.

Meg holnap leltárazunk, meg sütöttem múltkor kiflit hajnalban, meg árút vittünk ki NoName Citybe, de erről majd egy másik alkalommal.

Addig is BYE!