Sodródásban

Generációm emlékkönyvei nem nélkülözhettek egy klisés verset, amire máig emlékszem:

Evezz, evezz az élet tengerén de ki ne köss a bánat szigetén. Legyen erőd tovább evezni és a boldogság szigetén kikötni.

Mindazmellet, hogy az ismeretlen szerző egy szánalmas műversben butítja le az életet és az emberi létélményt két szigetre meg tengerre, azért felötlik bennem: mi van ha néha egyszerűen nem is evezünk?

Kicsit így érzékelem az utóbbi fél évemet. A vitorla bevonva, az evező pihen én meg csak ülök és várok. Pedig az élet megy tovább, az idő nem áll meg. A célok sem változtak jelentős mértékben, csak átfogalmazódtak, változott az ütemezésük, vagy a sorrendjük.

Várom mit mond az orvos, az anyám hogy él, meg mennyit. Várom hogy változik ez a rendszer itt alattunk, egyáltalán érdemes-e maradni Magyarországon. Várom, hogy az új munka végre értelmét nyerje, dacára annak, hogy nem azt csinálom amiért odamentem. Várok, hogy rászánjam magam a jogosítvány megszerzésére, pedig tudom, hogy Pesten aztán nincs értelme kocsit fenntartani és még költséges is. Várom mi lesz a háborúkkal meg a klímaválsággal. Várom, hogy a számlán mikor lesz elég pénz valami házhitel önrészéhez. Várom, mikor keresek majd valami jó pszichoterapeutát ha már pszichológusomnak sok voltam.

Csak várok és sodródok. Van ilyen. De legalább nem vagyok magam. Itt sodródik velem fél világ, képernyők elé szegezett generációk, aggódó és szorongó fiatalok, kiábrándult öregek. Mindannyiunk alatt a hullámok felszíne alatt, mélyen az a közös élmény, hogy újra és újra játszuk elődeink sorsát, csak a díszlet változik.

Remélem legalább lesznek vicces delfinek.

A fedélzeten mindig van egy bögre forró rum azoknak, akik hozzánk hasonlóan nem eveznek mostanában. A rum mellé történet is dukál, mesélj, te merre sodródsz!