Negyven: hátranézni tabu!

Hűvös alkonyban ülünk a párommal egy balatonfüredi kávézó teraszán és várjuk valami zongorista játékát. Még jó, hogy osztottak pokrócokat, mert az adriai nyaralásból éppen hazaérve magabiztosan hagytuk ki a meleg darabokat az utazótáskából. Jégbehűtött pezsgőt kaptunk, olyat amilyet csak a filmekben láttam addig. Az íze borzalmas. A helyzet pedig abszurd.

Négy napra érkeztünk egy wellness szállodába, hogy itt ünnepeljük a negyvenedik születésnapomat. Szimbolikus szám, meg amúgy is, nehéz év volt, át kellett vágni valamivel. Kérdezgette is B., hogy ugyan mi legyen, milyen születésnapi ajándékra vágyom? Azt hiszem introvertált énem kerekedett felül bennem, mikor annyit mondtam: csendre, békére, egy kis kényeztetésre. Így lyukadtunk ki itt, egy szállodában a Balaton partján.

Nemrég láttam a YouTube-on egy videót: a visszanézés, mint mitikus tabu. A videós esszében magyarázták görög Orfeusz és a bibliai Lót története közötti párhuzamot. Az Isteni hatalmak mind a két esetben egyetlen tiltást hagynak meg a főhősnek: visszanézni az alvilágba / Szodomára végzetes következményekkel jár. A tabuszegés mind a két mítoszunk központi fordulata. Euridiké visszanéz az alvilágba, ami magával rántja, így Orfeusz örökre maga marad. Lót felesége hátranéz és sóbálvánnyá válik. A két történet hasonló végkövetkeztetésre jut: az elmúlt életbe, a mögöttünk hagyottra visszatekinteni veszélyes, mert beszippanthat.

A nosztalgia állapota észrevétlenül átcsaphat melankóliába, amiből már csak egy nyúlugrás a letargia.

Pedig hogy keressük, mi emberek a mögöttünk maradt időt! Áhítjuk, hogy újra érezzük arcunkon a gyermekkor napsütését, a vasárnap délutánok sütemény illatát a konyhában, a első tavaszi zivatar hangját nagypénteken, a hó vakító fehérjét egy januári reggelen. Szenvedünk tőle, hogy az új benyomások már nem váltanak ki katarzist.

Így ültem repülőgépen Zadar felé, ezzel a elbámuló közönnyel, magamon csodálkozva. Kilenc éve utaztam először gépmadáron és azóta sem. A tenger látványában nem volt már fájdalom, hisz pár éve jártunk errefelé útban Dubrovnikba.

Az elmúlt pár hónapot én is ennek a visszanézési tabunak a bűvkörében töltöttem. Anyám halála után hazautaztam hetekre a családi házba és szanálni kezdtem az évek hordalékát. A „jó lesz még valamire” attitűd és a nélkülöző életforma torkolatánál kacathalmok képeztek eltakarítandó szemetet. Ettől függetlenül minden ruhát kézbe kellett venni, kiválogatni, közben azon töprengeni mikor láttam rajta ezt vagy azt a darabot. Az albumokból cipős dobozba rakosgattam át a fényképeinket. Ezek jönnek velem Pestre – határoztam el. Aztán meg-megálltam némelyik fotót a fény felé emelve és nagyon erősen próbáltam elképzelni az embereket, a helyszíneket, a pillanatot mikor készülhettek. Émelyítő érzés volt.

A zenész persze nem kezdett időben és a szobacsere miatti kapott koncertjegy engesztelő mivolta kezdte szorítani a lábamat. Rájöttem, hogy a jólneveltség vagy az ajándék elfogadásának kényszere okán sem szabad a negyvenedik születésnapom estéjén kényszerbe satuzva itt ücsörögnöm,  kényelmetlenül, a luxus és nagyvilágiság hazug díszletei között. Eljöttünk.

A szállodai szobánk ablaka csaknem ennek a kávézónak a teraszára nézett. Mikor felcsendült a Balázs Pali féle sirályok sírnak, rögtön eszünkbe jutott a legendás magyar, Mátrix szinkronparódia örökbecsű idézete:

• Tudod mi a kérdés, Neon?
• Ki hallgat ilyet?
• Hát ez az, amitől én se tudok aludni. Most megyek, még mielőtt … belehalok.