Karácsonyi szummák

A karácsonyi ünnepek megannyi gagyisággal megspékelt napjainak vége felé járunk és ilyenkor általában arról illene írni az egyszeri bloggernek, hogy mennyire de meghitt is volt ez az idei karácsony, meg hogy mennyire ki tetszett pihenni magát, sőt hogy milyen jól is esett az a tucatnyi nyálas SMS, amiket a régi barátoktól, álszent rokonoktól és az alkalmi ismerősöktől kapunk ilyenkor.

Hát nem esett jól! Sőt!

Kezdjük a legelején.

19.-20. leltár a kedvenc intézményemben, alias a jégbarlangra hasonlító munkahelyemen, ahol pont ezen a hétvégén enyhén szólva is befagyott a hátsónk ugyanis a szeszélyes sors úgy hozta, hogy pont akkora esett az év két leghidegebb napja. Miután főnökömnek már egy héttel a nemes esemény előtt színes lázálmai voltak az idei leltárról kaptam elég basztatást az iroda részéről, aztán kinn az üzletben a többi gyári niggertől is, akik helyett eddig egész évben nekem kellett idegeskednem mindenért, és bezzeg ezért mélységes lenézést kaptam, hogy mit eszem magam hülyeségeken? Bezzeg az év utolsó napjaiban pont fordult a kocka, ugyanis a sok filozófia után, amely már legvégül síkhideggé tett, abszolút nem volt kedvem idegeskedni a leltár mikéntjén, vagy várható eredményén. Erre most az év 365 napjában nyavalygó munkatársaim hirtelen aggódni kezdtek és kintről is megkaptam a lebaszásokat, mert ha én nem, akkor kit tudja. Erről mindig a Két Tűz Között című film jut az eszembe. Hiába próbálkozom a főfejesnél ha az teljes mértékben ignorál, mégis a másik oldal az én májamat zabálja.

Azt hiszem nagyon higgadtan és méltón döntöttem, amikor elküldtem mindenkit a picsába és engedtem, hogy úgy kezdjük a leltárt, ahogy azt a nagyfőnök megálmodta. Az első nap közepén már két munkatársam az idegőrület határára került, cianotikusan elvörösödött arcuk mulattatott, miért is tagadjam. Persze én vidáman firkáltam a leltáríveket, habár minden második terméket nem találtam meg, amiket meg sikerült a kódhalomból kibányászni, azoknak az ún. leltári kártyáik olyan mínuszban voltak, hogy öröm volt nézni.

Persze amikor már eleged kínlódtunk, akkor elsütöttem az “Én megmondtam” mondatot és a fő fejes határozott utasítása ellenére is megindítottam a számítógépes rendszeren a leltárazást. Érdekes módon sokkal gyorsabban meglettünk vele, mint előző évben és ha a kezdetektől kezdve így csináltuk volna, akkor a bejegyzési ciklust 8 óra alatt meg lehetett volna csinálni.

Sajnálatos, hogy erényeim csak abban a pillanatban vállnak mások számára elismerésre méltóvá, amikor a már vesztett csatákat győzelemre vagyok kénytelen vinni. Végül is megszoktam már hogy minden igyekezetem ellenére csupán szerény életkorom és kevés tapasztalatom tükrében értékelnek és elismerni képtelenek. Nem bánt túlzottan, csak fáj, hogy azt hiszik komplett idióta vagyok. Na de nem is az elismerések miatt jöttem ide dolgozni, hanem mint jó kurva csak a pénz kellett és az önmegvalósítás lehetősége. A leltár döcögős lebonyolítása után pedig méltón kezdődtek az ünnepek.

24.-én lehúztuk a teljes munkaidőt, habár vásárló alig volt, többnyire csak gyengeelméjűek gyülekezete jött 100 wattos villanyégőt venni. Tisztára megérte. Hogy szebb legyen a dolog, pont 24.-ére rendeltem egy laptopot az egyik beszállítónktól az egyik kuncsaft kérésére. A laptop meg is érkezett (egy Dell Vostro – igazi szépség). Gyorsan ki is csomagoltam és ellenőriztem, gyárilag telepített Linux Ubuntu fogadott, de ez legyen a legkevesebb, majd áttelepítteti a kuncsaft. A vásárló előtt még egyszer be lett kapcsolva és akkor is kifogástalanul működött. Ámde szenteste megcsörrent a mobilom (jövő évi fogadalom: telefonszámcsere!), hogy a lapi nem indul be. “Elhozhatom?”.

Na nesze neked szenteste úgy tűnik megszállt a szentélek vagy mi a fene, mert okét mondtam rá! Jött is és gyorsan sikerült is megállapítanom, hogy ez bizony totál káros. Mármint a merevlemez úgy berreg, hogy azt hittem az én gyomrom korog. Biztosítottam róla, hogy két ünnep között úgy visszaküldöm, hogy csak úgy porzik az országút utána. Szóval az amerikai Boldog Karácsonyt a fél világnak és Happy End egy az egyben elmaradt. Nem bántam, mert a barátaimat vártam este kilencre.

Szépen kifenve és hulla fáradtan vártam a cimbik hadát, akik rendre meg is érkeztek, persze karácsony ide vagy oda, a forralt boros párában is csak ugyanazokról a lapos és szokásos dolgokról esett szó, mint mindig. 11 körül pedig megérlelődött az elhatározás, amelyre ugyan számítottam, de bizakodtam, hogy nem lesz belőle semmi. Igen igen. Az éjféli mise, amelytől négy éven keresztül rendszeresen távol maradtam, mert nem igazán tudtam a Megváltó megszületését magaménak érzeni és egyébként is állszent dolognak tartom az évi egyszeri templomba járást. Szóval úri módon kiöltözve megindultunk megfogyatkozott társaságom két női tagjával a kishegyesi templomba, gyerek korom kínzókamrájába.

Az év égése itt ért el, ugyanis felmászva az egyik oldalhajóba, a létrának inkább mint lépcsőnek nevezhető tákolmányon szomorúan summáztuk, hogy a falusi szentfazekak már elfoglalták az összes ülőhelyet és éppen a mise előtti pásztorjátékra izgulnak. Viszont a templom másik oldalán volt még hely, így meg is indultunk a másik emeletre. Az előzően említett lépcső pedig ekkor kapott főszerepet, ugyanis az utolsó lépcsőfordulóban megcsúszott a lábam és legurultam a lépcsőn az ájtatosan kétszínűsködő embertömeg lenagyobb megrökönyödésére. Kis híján ráestem a felvágott nyelvű, pletykás postásra és családjára. Szóval innen tudta másnapra fél falu? (meghalsz Postás, meghalsz!). Majd a hirtelen megrökönyödés és sajgó tajgaim leltározása után felpattantam és magam sem tudom miért meghajoltam. Valahogy úgy éreztem dramaturgiailag ez lenne a legmegfelelőbb cselekedet az Audry Hepburn féle kezdetű levonulásom és a Rocky Horror Picture Showba átforduló esésem utáni hatásszünet megtörésére. A siker teljes volt. Az oldalajtó felé iszkolva pedig csak állhatatos legyintést kaptam a templomba éppen belépő anyámtól aki még azért indult később otthonról, hogy nehogy összetalálkozzunk.

Szóval égés a köbön, pláne, hogy a sorsot megkísértve a másik oldalhajóba felevickélve végig ültük a kurva szentmisét. Na nem is adakoztam a perselyüket rázogató dögöknek. Még mit nem, előbb tegyék baleset meg hülyebiztossá a lépcsőiket!

A 25. a döglés jegyében telt el, bár még ekkor is törölközőbe kellett bugyolálnom a telefonom az nyálas SMS-ek hadától , de ez legyen a lekevesebb.
A 26. reggel ismét a munkahelyem fogságában töltöttem, és igyekeztem hallgatni a templomi incidensről, persze kis üzletünkben megjelent a pap, aki új zárakat vásárolt, ugyanis az éjféli mise alatt kirabolták a parókiát. Falu. Kishegyes. Munkatársam háza elől meg 25. reggelre kivágtak egy fenyőfát. Agyam megáll.

Nos a karácsonyi étkek, illatos italok és zsíros szármák summája volt ez az ünnepekre!