Élet a maszkon innen és túl

Nem vallomás akar lenni, hisz szükségtelen lenne marhaságokkal terhelni a kedves olvasót, viszont egyik olvasóm megkérdezte, hogy mi is bajom tulajdonképpen? Jogos a kérdés, ezért hát tartozom egy kimerítő válasszal neki, mindenkinek és legfőképp magamnak.

Köztudott, hogy mindenkinek vannak hangulatingadozásai, hisz az ember állandó és mindenkori temperamentuma sohasem tekinthető egy stagnáló szintre beállított szabályzókapcsolóra. Vannak hullámhátak és hullámvölgyek. Ezeknek a váltakozása minden embernél természetes jelenség, melyre igen sok tényező van kihatással, mint pl. időjárás, családi élet, barátok, társadalmi és szociális kapcsolatok, munkahelyi viszonyok és sorolhatnám még napestig, hogy mennyi tényező befolyásolja a hangulatot.

Az egészséges embereknél ez a folyamatos változékonyság természetes, viszont az is igaz, hogy bizonyos határok között mozog. Én klinikai depresszióban szenvedek, annak is egy alfajában: bipoláris elmezavarban vagyis mániás depresszióban. Igen, mondhatni, hogy őrült vagyok! Nem haragszom meg érte, mert így is van.

Ahhoz , hogy pontosan megértsük a betegség mibenlétét, kezdjük azzal, hogy mi is az a depresszió.

A fentebb már taglaltuk az egészséges emberek természetes hangulatváltozásait, melyet az saját felettes én szabályoz (Freud után szabadon, persze csak nagy vonalakban). A szellem ez a része felelős a gátlásokért, melyek emberileg normális szinten tartják a szexualitást, a devianciát, az érzelemkitörést, vagy éppen a gondolkodásmód elemibb részeit. Mindenkinek van.

A depresszióban szenvedő egyénnél a felettes én felerősödik vagy elgyengül – talán így a legegyszerűbb. A hangulat hosszan tartó mélyrepülésére először még a beteg sem figyel fel, a környezete előbb veszi észre a változást. Folyamatosak a konfrontációk és belső vívódások az egyénen belül. Nem okoznak számára örömet az olyan hétköznapi dolgok, mint a depresszió megjelenése előtt, gyakori szimptóma az álmatlanság, az elveszettség érzése, az értéktelenség érzete. Az egyén lassan érzelmileg elkezd leépülni, már nem tud megfelelő válaszokat adni az őt érő ingerekre, elkezd érdektelenné válni, kerüli a társaságot. Folyamatos fáradtságot érez, bármennyit is pihenjen, szélsőséges esetekben pedig képtelen még az ágyból is kikelni,  vagy az alapvető hétköznapi dolgokkal foglalkozni (evés, tisztálkodás, stb.). Gyakoriak ugyanakkor az alvászavarok is.

Legvégül pedig elkezd az öngyilkosság gondolatával foglalkozni, mert úgy gondolja, hogy ez a legjobb megoldás. A legszörnyűbb, hogy tisztában van az állapotával és a leépülésével, mégsem képes tenni ellene semmit sem, mintha csak külső szemlélődő lenne saját egojának hanyatlásában.

A depresszió nagyon sok hajlamosító tényezőtől függ: traumák, gyász, szociális és anyagi helyzet, társadalmi megítélés, genetika. Akinek például a családjában volt már depresszióban szenvedő egyén a felmenői között, genetikai síkon hajlamos a depresszióra, persze ez nem azt jelenti, hogy mindenféleképp depresszióssá is fog válni.

A klinikai depresszió nagyon változatos formákban jelentkezik, nagyon sok altípusa van, értelemszerűen most esetemben csak a mániás depresszióval foglalkozunk.

A depresszió egyik legérdekesebb (és higgyétek el legkiakasztóbb formája) a mániákus depresszió. Ebben az állapotban két szélsőséges hangulat között ingázik az egyén: a mély depresszió és a mániás szakaszok között. Az előbbi a klinikai depresszióra jellemző tüneteket mutat, míg a másik szakasz egy felfokozott szellemi és lelki állapotot, melyben az személy hiperaktívvá válik, szinte fáradhatatlan és nincs szüksége pihenésre , sem alvásra.

A kép egyszerű: mániákus szakaszban gyorsul a beszéd, gondolatrohanások (kifinomodik az asszociációs érzék) jelentkeznek, megnövekszik az agyi aktivitás, fáradhatatlanul dolgozik, viszont nagyon felületessen. Egyik tevékenységből csap át a másikba, úgy érzi bármire képes. Majd ahogy a mániás állapot egyre erőteljesebbé válik, elkezd jelentkezni a hanyatlás: a beszéd zavarossá kezd válni, a döntőképesség csökken: magyarul túlmelegszik a motor. Majd a hanyatlás vége a teljes szótlanság, befelé fordulás, elidegenedés. A beteg vádolja magát jelentéktelen dolgok miatt, kényszerképzetei vannak, üldözési mánia vesz erőt rajta. És belesüllyed a klinikai depresszió legmélyebb mocsaraiba.

Személyes példa (talán kissé önéletrajzi jellegű, de hát ez van):

A depresszió öröklődése apai ágon erősebb, mint anyai ágon – genetika: Az apai nagyapám öngyilkos lett (klasszikus depresszióban szenvedett) – én még nem éltem mikor ez megtörtént.

Apám ugyanúgy, ugyanott végzett magával (klasszikus depresszió, álmatlansággal – közrejátszott az alkoholizmusa), mint az ő apja. 14 éves voltam. 

Ez érzelmileg (és most nagyon statikusan és objektíven próbálok fogalmazni) teljesen megrendített, az addig ismert világ megszűnt létezni. Két hétre rá meghalt az anyai nagyapám (erősen kötődtem hozzá), ami újabb érzelmi pofon volt az amúgy sem ép kis világomnak. Ez a két haláleset alapvetően meghatározta az életemet innentől kezdve. Nem volt kivel megbeszélnem ezeket a dolgokat és a gyászt sem voltam képes feldolgozni. Egy 14 éves tinédzser , aki addig szart az egész világra, megtanult befelé figyelni és befelé sírni.

Mivel egy faluban (5000 lakos) élek és többnyire jól ismerték a családunkat, az emberek szánalma volt a legrosszabb. A pék, a gyümölcsárus, a boltos, az utcán szembejövők arcán mindig a szánalmat láttam, ez dühített. A tanáraim és a barátaim nem igazán tudták kezelni a dolgot. A tanulmányi eredményeim meredeken hanyatlani kezdtek, az összes barátom elhagyott.

Természetes és nem is hibáztathatom őket érte, hisz őket jobban foglalkoztatta a hétvégi buli, a lányok bugyija, a pia és alkohol, na meg persze a jövő, mint egy szerencsétlen támogatása. Egyébként is úgy vettem észre, hogy igyekeztek távol maradni tőlem.

A középiskola lehetőséget adott az újrakezdésre, pláne, hogy városra kerültem a poros kis falumból, persze addigra már titokban gyógyszereket szedtem (nyugtatókat és altatókat), majd függővé válltam. A középiskolában sikerült barátokat szereznem és minden erőmet latba vetettem, hogy meg is tartsam őket, de el kellett fogadnom, hogy egyiküknek sem vagyok képes eléggé megnyílni, így csak „haverok” maradtak. 

Egy idős házaspár, a szülőfalumból anyagilag támogatott, amikor nem volt pénzem a buszjegyre. Minden vágyam egy számítógép volt – ami abban az anyagi helyzetben, amibe apám halála, és anyám elbocsátása után kerültünk, lehetetlennek tűnt. A házaspár fia Magyarországon , egy IT cégnél dolgozott és anyja unszolására vállalati, kiszuperált gépek alkatrészeiből összerakott egy kis teljesítményű PC-t nekem.

Akkor járt itthon utoljára, a falumban, és csak azért jött, hogy hazahozza azt a gépet. Szerettem volna valahogy meghálálni, persze nem tudtam, de elhatároztam, hogy ha még az internetet is beköttetem e-mailben tartani fogom vele a kapcsolatot. Nem tudhatta senki, hogy a fiú mély depresszióban szenvedett és két hónappal utolsó látogatása után öngyilkos lett.

Ez újra összetört, ugyanakkor teljesen tisztává vált bennem, hogy ezt a gépet meg kell becsülnöm, mert tőle kaptam és csak ez miatt jött haza arra a két napra míg összeállította az alkatrészeket. Ekkor döntöttem el, hogy én is számítógépekkel fogok foglalkozni, mint egy emléket állítva neki és arra fogok törekedni, hogy minél jobb legyek, hogy én legyek a legjobb. Ma már a harmadik PC-m előtt ülve írom ezeket a sorokat, és jelenleg szülőfalumban is elismert szakembernek számítok. 

A középiskola után nagyon szerettem volna egyetemre menni, magyar tanszékre, hogy tanár lehessek – már akkor is szoros kapcsolatban álltam az irodalommal és az írással. Ezen keresztül tudtam magamból kiírni a lappangó érzelmeimet. Az anyagi helyzetünk nem változott, az érettségi kirándulásra sem tudtam az osztályommal tartani, mert nem volt pénzem rá.

A nyáron amikor lediplomáztam a házunk falai megroskadtak egy addig lappangó csőtörés hatására és kénytelenek voltunk elköltözni, ez végleg betett az egyetemnek. 2005 őszén , a beköltözésünk után két héttel meghalt apai nagyanyám (beteg volt), ami újabb csapás volt.

Ugyanakkor ezen ősztől kezdtem el dolgozni egy falu jobbsorsa is érdemes Teleházában, melyet addigra már széthordtak az előző adminisztrátorok. Egy civil szervezet munkatársaként, gyakornok munkásként tevékenykedtem két éven át. Aztán jött a civil katonai szolgálat a falu általános iskolájában 9 hónapig, ahol újfent meg kellett tanulnom, hogy az emberek milyen álnokok is tudnak lenni, ha politikáról és egyéni érdekekről van szó.

Majd 2008 őszén felvettek jelenlegi munkahelyemre, ahol sikerült megfelelően beilleszkednem és jelenleg az adminisztrátori feladtakört és más beosztásokat látok el.

Először 2007 végén jártam orvosnál a folyamatos öngyilkossági gondolatokból kifolyólag, ahol major depressziót állapítottak meg és gyógyszeres kezelést javasoltak. A gyógyszerek szedését 2008 közepén abbahagytam, mert jobban éreztem magam – ugyebár nem kellett volna.

Aztán 2009 elején visszatért a depresszió, minden korábbinál erősebb tüneteket produkálva, a mániás és depressziós tünetek pedig rapid ciklikus zavarrá nőték ki magukat – napjában többször is változott a hangulatom, mely nagyon megviselt engem is és környezetemet is. A munkahelyi teljesítményem esni  kezdett és a megnövekedett elvárásoknak képtelen voltam megfelelni. Elkezdtem vagdosni magam késekkel – kompenzálandó a lelki fájdalmakat és az értéktelenség érzését.
A végső lökés pedig közvetlen felettesemmel történő konfrontáció formájában materializálódott, mely kishíján tettlegességig fajult. Sajnos a sors iróniája, hogy ezen feletessem egyben talán egyik legnagyobb példaképem is – pszichológiai és társadalmi szempontból az utóbbi időszakban a legmeghatározóbb egyén – egyben tekintek rá apámként, testvéremként és legjobb barátomként . És pont őt volt a legfájdalmasabb bántanom.  Aznap este nagyon sötét gondolataim támadtak és elég kevés választott el az első öngyilkossági kísérletemtől.

Másnap azonnal orvoshoz mentem, hogy újra megkezdjem a gyógyszeres kezelést, nem hagyhattam, hogy újra megismétlődjön a dühkitörésem és hogy vállaljam a kockázatot, hogy bárkinek is ártsak magam  körül. A mentális állapotom 3 héttel a gyógyszeres kezelés után kezdett stabilizálódni.

Ma már viszonylag jól vagyok, de a lelki gátlásaim megmaradtak. 
Szembenéztem a depresszióval és aki azt mondja, hogy ez nem betegség, annak fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Nagyon sok depresszióval foglalkozó fórumot végigolvastam és a tagok akik úgyszintén depresszióban szenvednek egyhangúlag kijelentették, hogy bármilyen más betegséget jobban viselnének, ha cserélhetnének.

Igen, nehéz úgy őrültnek lenni, hogy tisztában vagyunk vele, hogy őrültek vagyunk és hogy a legjobb helyünk kényszerzubbonyban, egy gumiszobában, vagy egy ágyhoz kötözve lenne, tele nyomva nyugtatókkal.

Nos ez az én betegségem kórlapja és története, ahogy még az orvosaim sem láthatták.