Búcsú egy baráttól

Már nem ismerlek téged, annyira megváltoztál, talán már arcod egyszerű vonásai is mesterkélt egyveleggé halványultak.

Üres vagyok , attól a pillanattól kezdve, hogy magadra csuktad a vonat ajtaját, elvittél belőle is sok mindent. Gondolatokat, ambíciókat, érzéseket.

Csak a sötétség maradt nekem. Hol vannak azok az átbeszélgetett éjszakák és átnevetett nappalok? Hol maradnak az emlékek, ha nincs kivel felidézzem őket. Sokat vitatott ember voltál, titokzatos és őrült, logikátlan tetteidben pedig ott lapult a rend. Ezért szerettelek meg, mert veled egyetlenegy nap sem múlt el ugyanúgy. Mind más és más volt, kiszámíthatatlan.

A tettek hatalmas idején én sem álltam meg gondolkodni, sem habozni, nem számított mások véleménye sem az átlag sekélyes erkölcse. Szabad voltam.

Sárkány voltál – megfékeztelek, bilincs voltam – elszakítottál. Erős és gyenge, forrófejű és megfontolt, Nappal és Éjjel. Sokszor kívántam vesztedet, amiért mégis elmentél, helyed idebenn senki sem töltheti be, mert százan sem lennének elegek, hogy a helyed kitöltsék.

Furcsa szavak sokasága hever most előtted, tudom, de mégse úgy olvasd ezeket a sorokat, mintha más írná őket, mert, más nem érzi azt amit én. Felesleges lenne ecsetelnem neked, hogy mit látsz nem holmi sekélyes szerelmi vallomás, hiszen ismersz és tudod ki vagyok, így én ilyet nem érezhetek irántad. Ez valójában egy kapocs, vagy inkább köldökzsinór. Függőség a személyedtől akit oly sokszor megutáltam és bíráltam, majd pedig újra és újra megszerettem és védelmeztem.

Pokolian tudsz hiányozni az üres éjszakákon, amikor nem jön álom a szememre és gyilkos gondolataim az ágyam köré gyűlnek kísérteni. Szerettem, ahogy megkésve, hatalmas robajjal toppantál be az ajtómon, hajadon az hideg őszi levegő dere csillogott, szemedben pedig a mohó és olthatatlan tűz égett, mellyel teljesen megváltoztattál.

Soha azelőtt és azóta nem mondtam el senkinek oly sok mindent magamról és az elmémben kavargó gondolatokról, mint neked. Tanítottalak és tanítottál, megváltoztattalak és megváltoztattál, vagy talán csak szeretném ezt hinni? Újra és újra, mindörökké a másik felem fogsz maradni, akit visszaszereztem, majd újra elengedtem.

Időn és téren túl őrt állok az emlékeidben és ha a világ alkonyán nem lesz állandó pont, visszatérhetsz hozzám, a bástyához, amely közös ideánk szimbóluma, az emberbe vetett hit, és az érzelmek örökkévalóságának emléke.

Megszelídítettél ám ahogy Exupery is írja: felelős vagy azért amit megszelídítettél, és ez visszafele is érvényes.

Talán, amikor majd az Istenek úgy rendelkeznek a Párkák ismét összefonják sorsunk fonalait, hogy együtt haladjunk tovább az úton. Addig is boldogan, bár keserűséggel mondom neked: Viszont látásra, drága barátnőm!