Alkonyban sétálok a templomi búcsúra készülő falum utcáin. Tizenöt éve írtam már erről egy lelkendező blogbejegyzést. Magasztaltam a készülődés báját, ahogy minden háznál ablakot mosnak, portát rendeznek, finom fogásokat főznek, vendéget várnak vidékről. Hogy ezt a nyárközépi ünnepünknek a saját optikámból sosem elsősorban a falu templomához volt köze, hanem gyermekkorom nyári szünidejeinek félidejéhez.
A piactéri bazár hangulata, a körhinták, kis vonatok, ördögmalmok nem hétköznapi jelenléte, a cukrászok asztalai felé csalogató édes illatok keveredése a kolbászsütők zamatos füstjével, az ünneplőbe öltözött, hömpölygő tömeg izgatottságával meghatározó létélményt nyújtottak.
Vannak ezek a sarokkőemlékek, amik olyan mélyen ágyazódnak belénk, hogy elvitathatatlannak érezzük erejüket és egyediségüket. Míg csak fel nem növünk, vagy ki nem lépünk az addig ismert élet kereteink kívülre ezek a pillanatok úgy szegezik egy helyhez és időszakhoz a lelkünket, mint valami lepkegyűjtő gombostűje a szárnyas áldozataikat.
Ebben a mostani alkonyban viszont nem találom már ezeket a pillanatokat. Ilyenkor már készülődni szoktak az árusok, a vurslisok még előző nap elkezdik összerakni a körhintákat. Most néma piactér és csend nem csak körülöttem hanem bennem is súlyos gondolatokat szül: az élet, amit ismertem, amit éltem, ami én voltam régen, már fakulóban. És nehéz eldöntenem, hogy tényleg bánt-e vagy megnyugvást ad annak tudata, hogy mikor másfél évtizede magam mögött hagytam ezt a helyet, tudtam, hogy eljön majd ez a pillanat is. Valamikor. Azzal, hogy utolsó hozzátartozóm – az anyám – is immár a föld alatt pihen, egyre közelebb érkezik egy új búcsú ideje is. El fogom adni a házat, amivel együtt egy otthont, egy hajlékot, az utcám csöndjét, az ablakon beáramló nyári fényt, konyhában kávéfőzést, gangon ücsörgést is felszámolom.
A veszteségélmény csak látszólagos, mert régi énem szakrális középpontja körül ez a vidék már régen hanyatlani kezdett. Meg-meg állok az poros utcákon, keresem a még biztos pontokat, de csak enyészetet találok. Amikor lehetőség adódott rá, innen szórványból a kettős állampolgárság révén, úgy szöktünk ki, mint macskák a résnyire hagyott ajtón. Szétszaladtunk a világba, ami végül többet adott annál, mint amit ez a levitézlett élet valaha is képes lett volna. Az ösvény innen csak irányba vezetett: elfele.
Hát búcsúzom tőled, kedves mocsaram!
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
