Vonulok magamba fordulva poros (utóbbi időben sáros) falvam kihalt utcáin és mit kell látnom? Igaz már küszöbön a nagybetűs , giccses karácsony, de jogos a kérdés, hogy mi a fenét keresnek már 7-én kínai kartontélapók az ablakban valami össze-vissza villogó, olcsó égőfüzérek ölelésében, melyek nemcsak ízléstelenül visszataszítóak, de a tetejébe még erősen tűzveszélyesek is.
Persze ez tavaly sem volt máshogy, azzal a leheletnyi különbséggel, hogy anno a Szenteste durrogó petárdák verték ki nálam a biztosítékot. Az oké, hogy Újévkor hajnali négyig háborús zónára emlékeztet a falu – így is kell lennie, de azért enyhe fogalomzavart sejtet ha 24-én , a Csendes Éj közben egy görög tűz robban fel a templom előtti téren. WTF?!
Na, de ez már lejárt lemez, visszatérve az idei giccsparádé szemtelen tolakodására, miszerint minden ház a pesti Westendre emlékeztet világítástechnika szempontjából, mindig gyermekkorom egyik leg irreálisabb TV-s reklámját juttatja eszembe.
Ugye ismerjük a klasszikus Ráma margarin reklámot, amikor a kissé zilált (ámde tökéletesre sminkelt) háziasszonynak az utolsó percben jut eszébe , hogy
“-A kurva életbe, elfelejtettem margarint venni!” – és rohan szobapapucsban (!) az utcán , a hóban és hidegben a legközelebbi közértig, amely persze bezárt addigra. Akkor még biztos nem kezdődött meg a privatizáció, mert egyébként nyitva lett volna, tele unott arcú, ittas eladókkal. És ekkor mint mennyből az angyal, ott a falon (a tűzriasztó helyén) egy margarinkocka. Na itt szakadt a film nálam. Gondolom ilyet Kishegyesen képtelenség lenne kivitelezni, mert még zárás előtt kilopnák már az üvegkalitkából. Szóval a bige betöri kalapáccsal az üvegdobozt és magához veszi a margarint , mint Szent Huanita az Oltári Szentséget és rohan vele haza, hogy a kölköknek, apunak és a tatának fincsi kuglófot süssön belőle.
Na igen, ha egy ilyen banális húzással minden karácsonyt meg lehetne menteni, akkor szerintem mindannyian ott állnánk 10 kilós kalapácsokkal az áruházak előtt, várva a zárórát.
Na, de visszakanyarodva, az eredeti gondolathoz és persze hőn szeretett kis falumhoz, hasonló érzések rohannak meg mint ama liba háziasszonyt és én is legszívesebben repülnék, féltéglával a kezemben a kivilágított kirakatok felé, amikor persze a társadalmi énem álljt parancsol. Ekkor jövök rá, hogy ezek nem is kirakatok, hanem kis giccses ablakocskák.
Szánalmasnak érzem, hogy elkezdtük követni a nyugati trendet, mely már csak arról szól, hogy a társadalom felé mutassuk boldogságunk cukormázas, ugyanakkor féregrágta, odvas burkát. Mert hiába fizetek majd januárban a villanygazdaságba 10 000 dinárt villanyszámlába, ha otthonomban jéghidegen telik az ünnep.
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
