Commentarium Hajónapló Hector kapitány tollából

Amitől félünk

A

Nem könnyű visszanézni az elmúlt három hónap eseményeire. Még csak képletesen, vagy átvitt módon sem voltam képes papírra vetni. Sok ijedelem és szorongás van mögöttem, mert nagyon közel értem hozzá, hogy az utolsó közvetlen felmenőm, az anyám is meghaljon. Azt hittem fel vagyok vértezve ellene. Úgy képzeltem, hogy majd jön egy telefon: gyere haza gyorsan, meghalt. Temetés egy nappal később. Mindent gyorsan intézek, később gyász, meg zokogás hetekig, aztán lassan túl leszek rajta. Ehelyett egy nem várt elhúzódó tüdőgyulladás parancsolt haza hozzá.

Nem mondta. Tudta, hogy munkahelyet váltottam, nem akart zavarni. Zavarni… Ez is olyan hülyén hangzik, mégis jellemző rá. A tapintat, hogy nem akar terhelni. Ez is csak a udvari kameránk felvételéről derült ki, amit időként megnéztem a telefonon. Mikor felbukkant a képen az ügyeletes orvos, tudtam baj van. Nem jár doktorhoz, magát gyógyítja, meg “kifekszi” a nyavalyáit. De ez komolynak tűnt. Másnap rögtön utaztam, miközben egyre fokozódott bennem a pánik: nem tudom mire érek haza. Most visszagondolva egyetlen napon múlott minden. Ha akkor nem jövök nem éri meg a másnapot. És ez még csak a kezdet volt. A következő öt hetet mellette strázsáltam. Kiderült nem holmi laza kis tüdőgyulladásról van szó. Állandó köhögés és fulladás kínozta felváltva. Nem sok idő kellett, hozzá, hogy bekerüljön a sürgősségire először. Majd még kétszer, rohammentővel. Az út mindig hosszú volt, hatvan kilométerre van az ügyeletes kórház. A harmadik akut fulladásos rohama közben már alig volt eszméleténél és mentőben velünk utazó doktornő már a fejét csóválta felém, miközben kattanásig tekerte az oxigéntartály adagolóját. Addigra az állandó készenléttől, éjszakai ijedezésektől, egész napi betegápolástól teljesen elfásultan csak bólogatni tudtam. Kiégve, érzelmek nélkül bólogattam, hogy jó, lehet jobb is lesz így. Megmentették és másnap hazaküldték. Addig is sírtam már jó párszor, de akkor valami eltört bennem és csak zokogni tudtam. Túlélte, de mire? Hányszor kell még fuldokolnia, míg nem jön időben a segítség?

A kétségbeesés és az állandó riadalmak közepette igyekeztem időpontokat szerezni és beutalókat hitelesíteni. A márciusom tulajdonképpen fizetés nélküli hónap volt, mert nem volt érkezésem a gép elé ülni, és még ha lett volna is erőm, minden agysejtemet lekötötték a tennivalók. Jól kellett csinálni mindent, időben orvost hívni, megsürgetni a rendszert ott ahol lehetett. Végül sikerült egy klinikára beutalni kivizsgálásra. Akkor még reménykedtünk, az árnyék a CT-n nem az, amire mindenki gondolt. Az lett. Rák. Nem csodálkoztam, igazából várható volt. Negyven év dohányzása, meg az a kiváltképp nehéz élet ami neki jutott, a sok küzdelem, stressz és szenvedés, kínlódás előbb-utóbb magával hoz valamit. Neki ez jutott. Sokáig úgy tűnt, hogy el sem jut a kemoterápiáig, majd, hogy az első pár kezelés után feladja szellemileg. De a rázós része – úgy néz ki – most véget ért.

Azzal, hogy lassan mindenki megérkezett fejben és elfogadásban a valós helyzethez ad egy fajta megoldottság érzést, még ha tudjuk is hogy igazi “megoldás” nem valószínű és pár évben mérhető már csak a megmaradt közös időnk ha jól alakulnak a dolgok. Visszagondolva mindig is attól rettegtünk, hogy olyan állapotba kerülhet, mint a szomszéd asszonya, aki öt éve ágyhoz volt kötve és teljesen a családjára volt utalva. Mindenki gyors és könnyű halált szeretne magának. Lefordulni a székről egy hirtelen jött szívroham, vagy tüdőembólia által. Csak, hogy ezek a könnyű halálok ritkábbak, mint szeretnénk hinni. Ezzel is mennyi ismerkedni valónk van!

A buddhizmusban különös figyelem irányul a szenvedésre: a betegség, öregség és halál is szenvedés, de mégis az élet körforgásának részei.


Discover more from Commentarium

Subscribe to get the latest posts sent to your email.

A szerzőről

Hector Kapitány

Hector kapitány, alás szolgája!
Szeretem a medvecukrot, a könyveket és az Adriát. A többi meg úgyis kiderül ebből a commentariumból.

4 hozzászólás

Kommentár írása

  • Sejtettem, hogy valami komoly lehet a háttérben, és azért tűntél el hosszabb időre. Mást sajnos nem nagyon tudok erre mondani: részvétem! Nálunk utoljára egyik nagybátyámat kellet eltemetni még tavaly. Igaz, ő a maga 76 évével már benne volt a korban, és igazából egy kisebb csodával ér fel, hogy eddig bírta. 2007-ben még családi házat újítottak, jórészt önerőből, tetőt csinált, stb. 2010-ben aztán egyszer csak elkezdett fulladni, és nagyon gyorsan romlott az állapota. (Világ életében erős dohányos volt, akkor tette már csak le, mikor az orvos azonnali hatállyal megtiltotta neki.) Szóval lett belőle intenzív, palackozás, majd kiderült, tüdőtágulata van. Akkor olyan rosszul nézett ki, hogy nem jósoltak neki sokat. Idővel szerencsére javult az állapota, járókeretet botra cserélhette, majd jórészt már azt is elhagyhatta, de a régi már sohasem lett.

    • Igen, hát hasonlóan nem jók a kilátások, de reméljük, hogy annyira helyrejön, hogy picit tudjon mozogni kis tolikocsival (rollátor vagy mi a kerekes járókeret becsületes neve).
      Nyilván pár évről beszélünk legfeljebb de hát ha nem ez akkor más fog előállni. Nem lehet eltagadni: a nehéz élet mellet már nem volt kapacitás önprezervációra meg mindfulnessre.

Commentarium Hajónapló Hector kapitány tollából

Címkék