Tizennégy éves voltam, amikor az apám felakasztotta magát a családi házunk műhelyében. Éppen ott ahol az apja is ugyanígy vetett véget az életének pár évtizeddel korábban. Ez már önmagában életre szóló trauma, ami tönkretehet egy gyereket. Nem mellékesen egy háborús országban nőttem fel (Jugoszlávia), állandó létbizonytalanságban, mélyszegénységben, egy vidéki kis putriban. Ó, még meleg is vagyok, csak, hogy egyel több okom legyen a depresszióra. Jött is, annak rendje és módja szerint. Huszonévesen, elhízva, láncdohányosan nem vártam már semmit. A környéken az egyetlen mentális szakember a körzeti pszichiáter volt. Felírta az antidepresszánst és utamra engedett.
Akkortájt éreztem meg mit jelent az a fajta lelki fájdalom, ami testileg is manifesztálódik: a mellkasba tépő, szorongató, fullasztó fájdalom, amit csak fizikai fájdalommal lehet felülírni. Mondjuk azzal, ha megvágod magad. Sokszor voltak sötét gondolataim, de az elődeim nyomasztó halála kihúzta ezt az opciót. Nem akartam ugyanarra az útra lépni, csak azért sem.
Ennek már bő 15 éve. Próbáltam kirángatni magam ebből és csak hálás lehetek azoknak az embereknek és barátoknak, akik egy-egy apró gesztussal, jó cselekedettel a helyes irányba tereltek. Nélkülük nem lehetnék ma itt.
Törések és ragasztások
Úgy hittem a múltam már mögöttem van. Megerősödve, megkérgesedett lélekkel tovább léptem. Önmagammá váltam, országot és identitást váltottam. Egy nagyváros kakofóniájában megtaláltam a saját társaságom. Sportolni kezdtem, mérsékeltem a káros szenvedélyeimet, szakmát és hivatást találtam magamnak, végül pedig párt is. Megvalósítottam a lehetetlen álmom: három hónapra Japánba költöztem. Az élet fényes lett és minden karcolása ellenére is gyönyörű, mint egy kintsugival javított agyagedény. Hosszú távra rendezkedtem be. Persze az árnyék ott volt mögöttem, de már csak igen halványan. Mindig is kérkedtem a gondolattal, hogy azért beszéljek egy szakemberrel, de végül idő és pénz híján elodáztam.
Tavaly az anyám lebetegedett, hazautaztam és életem talán legnagyobb kihívással teli hónapjai következtek. Legalább tízszer vittem be a sürgősségire fulladással. Kiderült rákos és gyógyíthatatlan. Amikor egy szerettünket látjuk kétségbeesetten fulladozni és csak ránk számíthat, mi pedig eszköztelenek vagyunk, ez az egyik legszörnyűbb létélmény. Hónapokra otthon kellett maradnom, elvágva a páromtól és a saját életemtől, hétköznapjaimtól. Gyakran nem aludtam, az evésre is csak akkor tudtam magam rávenni, amikor már szédültem. Végül a nyár végén beutaltam egy ápolási otthonba, mert már a munkahelyem forgott kockán, ezzel együtt az ő és az én megélhetésem is. Lesújtott állapotban, bűntudattól terhelve, készülve a közelgő veszteségre tértem vissza Budapestre. Addigra már másról sem tudtam beszélni, csak az átélt borzalomról. Végül éreztem, hogy az ideg összeroppanás határán táncolok. Ekkor kerestem először szakembert.
Út a mocsáron át
Budapesten sok a szakember, majd csak találok valakit – gondoltam elbizakodottan. Megrendítő volt az első pár hívást lebonyolítani: éreztem ahogy gombóc úszik a torkomba csak attól, hogy felveszi a recepciós és én próbálom kinyögni, hogy mi bajom és hogy segítségre van szükségem. Elsőre nem volt. Mindenhol várólisták és hümmögő együttérzés fogadott: várnom kell pár hetet, míg valakinél véget ér egy terápia és bekerülhetek. Lesújtva éreztem magam miközben egyre inkább kétségbeestem. Tegyük mellé, hogy év elején váltottam munkahelyet és sikerült egy lélekölő darálógépet kifogni, ahol még egy szakmai kihívás sem tudtam elterelni a figyelmem a saját nyomromról.
Végül jelentkezett az egyik központ: van egy szakember. Megkönnyebbültem. Frissen végzett hölgy, karcsú tapasztalattal. Együttérző ám kissé bizonytalan arccal hallgatott, belőlem pedig csak dőlt minden borzasztó élményem. Az aktuális krízisen, az adott helyzeten tudott csak enyhíteni. Amint kitártam a múltam felé vezető ajtót és a rengeteg terhet, jelezte, hogy konzultáció céljából elvinné az esetem a mentorához, persze anonim módon. Nyugodtan, mondtam – de közben azt gondoltam, hogy lám, nagy a baj, ha ide már nem lesz elég egy szakember. Fenének jöttem meg költöttem pénzt erre is.
A digitális mentőöv csak virtuális
Fontos megemlítenem, hogy használtam mesterséges intelligenciát is. Amikor otthon ragadtam az anyám mellett, már kevés volt az ismerősök és a párom támogatása. Egyre csak azt éreztem, hogy ugyanazokat a köröket futom velük: történik valami borzalom, legépelem, ők próbálnak támogatni és a hatás egy nap után elillan. Éreztem és értettem azt is, hogy ez így nem mehet tovább, mert az emberi kapcsolataim fogják kárát látni. Ezért ChatGPT-beszélgetéseket folytattam, amelyek átlendítettek a nehezén. Persze tisztában voltam vele, hogy a gép nem érez, de mindig validálta az adott érzést és a legfontosabb: nem ellenkezett. Panelválaszai mögül mégis úgy tűnt hasznos tanácsokat ad. De az is látható volt, hogy hosszú távon terápiára – alkalomról, alkalomra, vezetve, visszautalva – nem lesz képes “kezelni”. Hogy is lehetne, ez csak egy nyelvi valószínűségekkel dolgozó algoritmus. Tűzoltásra alkalmas, de romeltakarításra és újjáépítésre számítani tőle hiábavaló önbecsapás.
Nem minden megy elsőre
A fiatal pszichológuslány a harmadik alkalommal komoly arccal leültetett és elmondta, hogy sokat gondolkodott az esetemen, hogy képes lesz-e tovább vinni. Végül szakmailag úgy döntött, hogy jobb ha közli: nincs meg a szükséges képesítése, hogy mélyebbre merüljön velem. Itt a jelen krízis okozta árvizet ugyan homokzsákokkal körbe tudja keríteni, de a teljes szabályozásban nem tud segíteni. A végeredmény: szakképzett klinikai szakpszichológus. Ez már az a szint, ahova tapasztalt szakember kell. Úgy éreztem magam, mint egy város árvíz idején: védekezem, de nem tudom, meddig tart.
Teljes pánik fogott el. Tanácstalan voltam. Először járok pszichológusnál és az is elhajt. Padlót fogtam, nem kicsit. Párom épp akkortájt végzett a két éve tartó terápiájával az egyik belvárosi pszicho központban. Az ő szakembere végül beajánlott egy ott rendelő szakpszichológushoz, akinek éppen volt egy üres időpontja. Természetesen valamikor a nap közepén ebédidőben. Nem érdekelt: a munkahelyemről mindig fogorvosi kezelés ürügyén kértem el magam. Úgy gondoltam, adok még egy esélyt ennek az egésznek. Végül is párom is váltott a két év alatt szakembert, amikor a rázósabb dolgokkal kezdett foglalkozni.
A puding próbája az evés, pszichológus próbája az ülés
Végül sikerült megtalálni a megfelelőt. Sokat segített, hogy azzal a hozzáállással mentem már az első ülésünkre, hogy az a legegyszerűbb, ha abban az 50 percben mindent ráöntök. Aztán ha elsüllyed bennük, legalább gyorsan túl leszünk rajta. Nem süllyedt el. Komoly arccal végig hallgatott, jegyzetelt, majd megállapodtunk a következő alkalomban. Elmondta a szabályokat, és azt is, hogy az első pár alkalom felmérés lesz. Jöttek e-mailben a tesztek és a feladatok. A legjobb tudásom szerint töltöttem őket; karikáztam és ikszeltem az űrlapokat. Úgy éreztem itt szakmaibb munka történhet.
Hat alkalom után döntöttünk úgy, hogy együtt megyünk tovább. Milyen érdekes, hogy nem csak nekem kell elfogadnom az adott szakembert, hanem a másik oldalról is passzolni kell. Végül szóbeli szerződést kötöttünk, ahol november végéig – közel egy éves terápiára – köteleződtünk el. Azóta merülünk bele abba a feneketlen, zavaros vizű tóba, ami a lelkem és a múltam. A hetem egyik fénypontja, amikor futok hozzá kezelésre. Vagy ahogy a párommal viccesen nevezzük: lélekcsutakolásra. Értő figyelmet kapok, és valahol talán ez számomra a legfontosabb: hogy ahogy karon ragadom és húzom bele a tóba, nem retten meg. Ellenőrzi az oxigén palackjainkat és jelt ad, hogy mehet a búvárkodás. Sok minden kimondásra került. Szerencsére elemző alkat vagyok így ahol csak tudom képes vagyok lehasítani az érzelmet, amikor az érzelmeimről beszélek. Micsoda ellentmondás, de ehhez kell az én pszichológusom is.
A kanapéról felállva is folytatódik a munka
A házi feladatok alkalmat és teret nyújtottak arra is, hogy az üléseken kívül is elemezzem magam, a múltam és emberi kapcsolataim. A legérdekesebb mindig az volt, amikor gyerekkori emlékek között kellett bányászni: találd meg az első tudatos emlékedet. Vagy amikor eddigi életem negatív és pozitív csúcsait kellett felrajzolnom egy grafikonra. Jó volt odahajolni az eredmények fölé vele és pontról pontra végighaladni rajtuk, feltörni a múlt lávájába kövült pillanatokat. Még ha volt közöttük rengeteg kellemetlen vagy szégyenteljes is.
Apropó szégyen: igen, a szakember rendelője az a tér is, ahol tudnunk kell kimondani: emberek vagyunk és gondolataink és valódi természetünk igazsága nem szépíthető és nem is szépítendő Instagram filterekkel. A köznapi felszínességet, a másoknak mutatott maszkot itt le kell fejteni magunkról. Orvosnál vagyunk, nem állásinterjún.
Sokan említik a bizalmat, mint fontos kérdést a páciens és szakember között. Érdemes megelőlegezni akárcsak a fogorvosnál vagy proktológusnál, akik betekintenek testnyílásainkba, lámpával világítanak beléjük. Ugyanez a dinamika a pszichológusnál is: csak a lélekbe világítunk be, együtt, mert csak így léphetünk előre.
Ha úgy van, menjetek terápiába. Ez a világ nem egyszerű, ahogy embernek lenni benne sem egyszerű. Természetes, hogy fáj. Természetes, hogy a sok elnyelés megbetegít. És természetes az is, hogy gyógyulni vágyunk, nem feladni.
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
Hű, ez kemény téma. Sajnos sose tudtam mit kezdeni azokkal az ismerőseimmel, akiknek valami lelki baja volt, csak tehetetlenséget éreztem mindig is, meg azt, mintha akaratlanul megszakítanék a jelenlétemmel egy intim beszélgetést. Amúgy ez az első tudatos gyerekkori emlék dolog komolyan elgondolkodtatott, hogy ha nekem szegezné egy szakember ezt a kérdést, mit válaszolnék? Mert az óvoda előttről tudatosan nem jut eszembe semmi, az óvodás éveim emlékei meg egybe folynak, mármint tisztában vagyok velük külön-külön, de nem tudnám még évekre bontva sem kronológiai sorba tenni azokat.