Augusztus másodikán, reggel hétkor 27 fokban ülök és kávézok vajdasági házam teraszán. Szinte hűvösnek hat a levegő a lábam körül. Korábban elképzelhetetlen hőhullámok – amiket hőkupoláknak kereszteltünk – bénítják az életünket rábírva bennünket, hogy átértékeljük ezt a létezést. Szerintem lassan nincs ember, aki vitatná az éghajlatváltozás tényét, kicsit úgy, mint amikor a zuhanó...
És itt hívnám akkor most tetemre azt a digitális stratégiát, ami soha nem is létezett Kishegyesen! A digitális világ nem egyenlő a Facebookkal. Amíg ezt nem értjük meg, addig nem a múltunkat őrizzük, csupán a hírfolyamunk felett strázsálunk.
Alkonyban sétálok a templomi búcsúra készülő falum utcáin. Tizenöt éve írtam már erről egy lelkendező blogbejegyzést. Magasztaltam a készülődés báját, ahogy minden háznál ablakot mosnak, portát rendeznek, finom fogásokat főznek, vendéget várnak vidékről. Hogy ezt a nyárközépi ünnepünknek a saját optikámból sosem elsősorban a falu templomához volt köze, hanem gyermekkorom nyári szünidejeinek...
Öt napja álltam a koporsója előtt. Rajta a drága virágdísz, mert egy életet töltött el a szegénységben, ami mindig mérsékletre intett bennünket. Néztem a virágokat, miközben a pap a búcsúbeszédet mondta, valóban szép lett, de ott is csak azt éreztem közben: nem elég. Ha ki sem látszana alóla az a koporsó, akkor sem elég.
A szakember rendelője az a tér, ahol tudnunk kell kimondani: emberek vagyunk és gondolataink és valódi természetünk igazsága nem szépíthető és nem is szépítendő Instagram filterekkel. A köznapi felszínességet, a másoknak mutatott maszkot itt le kell fejteni magunkról. Orvosnál vagyunk, nem állásinterjún.
Alig száradt meg a tinta a honosítási okiratomon tizennégy éve, szinte azonnal szedtem a sátorfámat és Magyarországra költöztem. Nem a vitrinnek akartam tartogatni az állampolgárságom. Egy kis falu után Budapest nagy változás volt, de megszoktam. Szert tettem sok ismerősre, barátra, végül szerelemre is. Az évek alatt mégis gyakorta éreztem megraboltnak magam. Az Orbán rendszer kezdetben olyan...
Nem tűröm, hogy újságnak vagy magazinnak csúfolják. Ez folyóirat. Már a szó is nemesebb, hisz nem Liptai Klaudia csöcseiről van benne szó. Ezt kértem karácsonyra. Hogy igazán burzsoának, műveltnek és sznobnak érezhessem magam.
Vonzanak ezek a szomorú, melankolikus utazások. A gyász itt nem pusztán motiváció vagy narratív eszköz: a gyász maga a történet magja. Digitális médium mivolta ellenére – vagy talán épp ezért – segítheti a gyászmunkát.
A kreatív szövegíráson túl ez a tevékenység is megadta a rendszerezéssel járó elégedettséget. Amit addig a fizikai világban végeztem, most szellemi és lelki szinten is elkezdtem művelni. És ez volt az igazi felszabadulás! A mentális jólétem és túlélésem záloga lett a nyilvános naplóírás.
Hó, havazás, tél, jégvirág, porhó, zúzmara... a hideg évszak csodái, amelyektől már szinte búcsúztunk, aztán ránk szakadt is 2026 januárjában. Ünnep van. Fehér, szikrázó, vakító ünnep.