Tabula rasa

Általános iskolás koromban augusztus utolsó hetében mindig izgatottan matattam a frissen vásárolt tanfelszerelés között. Borítóba csomagoltam a következő évi tankönyveket, vignettákra firkáltam a nevem a füzeteken, kipróbáltam az új körzőt vagy csodálkoztam az addig nem látott szögmérőn.

Friss szaga volt mindennek és ettől valamilyen reménye is felcsillant annak, hogy újra lehet kezdeni dolgokat. Nem voltam jó tanuló és az év végi bizonyítványosztások inkább csüggedést hoztak, mint örömöt. Ilyenkor viszont midig úgy éreztem: újra rajtvonalhoz állunk, egyenlően a többiekkel.

Az újrakezdésnek kétségtelenül van varázsa, ha úgy tetszik ígérete: most majd minden jól alakul. Így indulunk neki januárban az új évnek is. Fogadalmakkal, amiket jórészt nem váltunk be. Miért ez a reménykedés mégis? Van egy szakrális jellege. Hasonlóan Istenhez, aki özönvízzel volt kénytelen újrakezdeni, mi emberek is szeretünk tiszta lappal indítani.

Jómagam, mikor országot váltottam és a magyar fővárosba költöztem, teljesen új identitást építettem magam köré. Sosem használtam többé a keresztnevem becézett formáját már. Férfiként, komolyan vehető emberként akartam prezentálni magam. Több kevesebb sikerrel.

Az írást is újrakezdtem már rengetegszer, aztán rájöttem, hogy ebben a formájában ez nem is létezik. Egy idő után, ahogy öregszünk, már sok dolgot csak látszólag kezdünk újra. Igazából folytatjuk meg-megszakadó pályánkat, mintha bolygók lennénk, amiket néha megzavar egy másik égitest gravitációja. De a végén újra felvesszük az eredeti útvonalat.

Persze vannak dolgok, amiket el lehet kezdeni, nulláról, hogy úgy mondjam. Most talán én is újra kezdem az alkotást. Talán újra felfedezem magam az írásban, az alkotás által. Talán most ez a hívószó tényleg meg is teremti a ritmust hozzá.

Tiszta lap