Nem a Facebook fogja megőrizni Kishegyest

Sajnálattal olvastam a Szó-Beszéd főszerkesztőjének 2026 júliusi lapszámában közölt vezércikkét, miszerint a lap jövője veszélybe került, mert egyrészt apadnak a támogatások és csökken a nyomtatott példányok iránti igény. Fél év alatt tudtak kiadni egy számot. Pedig fontos lenne megőrizni a közösség emlékezetét, a következő generációk számára.

Külön megemlítik, hogy az biztos hibás irány, ha település életének dokumentálását a közösségi média rövidtávú hírfolyamára bízzuk. Valóban, a jövő kutatói biztos nem Mark Zuckerberg dopamin automatájából fogják kihalászni a “történelmet”, de egyezzünk meg abban, hogy nem is fog mindenki a Matica Srpska újvidéki levéltárába járkálni.

Egykori szerkesztőként én is így vélekedem; mindenképp konzerválni kell a kishegyesi múlt és jelen lenyomatát az utánunk jövők számára. A mód tekintetében viszont nem értek egyet, mert helytelen feltételezésekre alapoz a kishegyesi közösség, amikor a digitális örökség megőrzéséről gondolkodik.

És itt hívnám akkor most tetemre azt a digitális stratégiát, ami soha nem is létezett Kishegyesen! A digitális világ nem egyenlő a Facebookkal. Amíg ezt nem értjük meg, addig nem a múltunkat őrizzük, csupán a hírfolyamunk felett strázsálunk.

Nem vették komolyan a digitalizációt

Húsz éve még édesanyám rendszeresen azzal a felkiáltással állt meg a szobám ajtajában, hogy “Már megint csak játszikálsz azon a számítógépen!? Abból nem lehet megélni!”. Biztos vagyok benne, hogy kortársaim szülei vagy nagyszülei hasonlóképp bagatellizálták el ezt az újabb fura eszközt háztartásaikban. Játék volt szemükben, nem pedig infrastruktúra.

Hogy miért? Többek között, mert a 2000-es évek “Teleház-as játék estjei” és a 2020-as évek “mindenkinél van internet” időbeli végpontjai között nem foglalkoztunk komolyan a világhálóval és annak várható hatásaival vagy épp veszélyeivel. A dzsinnt már nem lehet visszaszuszakolni a palackba: csodái és átkai következményeit egyaránt viselnünk kell.

Aktuális diagnózis: digitális Bábel tornya

A helyi vállalkozások, kulturális intézmények, a falu hivatalos és félhivatalos weboldalai vagy nem is léteznek, vagy ha vannak is, akkor már évek óta nem frissültek, esetleg mára teljesen elavult technológiára épülnek.
Pedig ezekre a tulajdonosnak sokkal nagyobb ráhatásuk van mind tartalmi, mind formai szempontból. Nem lehet őket csak úgy “elvenni” tőlük, mint egy közösségi média oldalt vagy digitális fiókot.

Cserébe több kishegyesi kötődésű Facebook-oldal is van. Mindenki kommunikál, de senki sem archivál. Láthatóan nincs közös nyelv, egységes irány, hogy segítsék egymás elérését vagy valamilyen közös archívumot képezzenek.

Mindenki a saját kis buborékjában igyekszik értelmezni és keretezni a falusi élet múltját és jelenét. Sokszor pedig fontos tényeket közölnek vagy érdekes történeteket adnak közre, amiket érdemes lenne megőrizni, de azok a platform sajátosságai miatt, másnapra elvesznek a zajban.

Minden publikált bejegyzés egy állandóan változó platform algoritmusának szeszélyeire van bízva. Időtállónak semmiképp sem tekinthető, mert a figyelemgazdaság logikája a jelennek kedvez, nem az emlékezetnek.

Attól, hogy valami digitális, még archiválható

Amikor a Szó-Beszéd vezércikke az analóg (nyomtatott újság) és a digitális (közösségi média) terek dichotómiáját vázolja, akkor téves következtetésre jut (akárcsak az internethasználók nagy része) miszerint a világhálót a Facebookkal azonosítja, miközben annak csak egy szelete.

Az újság saját weboldalára fél évente két bejegyzés kerül közlésre, miközben a nyomtatott lap előállításához képest ennek tartalomfejlesztését fillérekből ki lehetne gazdálkodni.

Azt is olvasom, hogy nem “írók” hiánya miatt nincs tartalom, amivel vitatkoznék a legutóbbi tartalmaik szemlézése után.

A jelen lapszám harmada iskolai hírek lajstroma. A korábban a nyár fénypontjának számító Dombos-fest egy bekezdést ért. Nem azért, mert nem érdekes, hanem mert valószínűleg nem volt, aki kimenjen rá élménybeszámolót írni, helyi riportot készíteni itteni és vidéki vendégekkel. Emlékszünk még a Rácz féle Szó-Beszéd kis riportjaira, ahol egy sima piaci napon hat embert megkérdeztek róla, hogy várja-e már a templombúcsút?

Most egy statisztikai kiadványt látok “feel good” stílusban. Nincs interjú, nincs riport, nincs kritika, nem beszélünk a közegészségügyről, sem természetvédelemről, környezeti kihívásokról sőt semmilyen érzékeny témáról.

És ha már múlt megőrzésről beszélünk, akkor záróljelben meg kell jegyezni, hogy a folyóirat kiadott lapszámainak digitális archívumába 2018 óta nem került fel új lapszám. Az utóbbi nyolc év hiányzik. Abból az archívumból, amit mindenki el tudna érni. Legyenek azok akár külföldre szakadt kishegyesi lakosok, akár történészek vagy más kutatók. Az információhozzáférés demokratizálásaként éppen a saját archívum megőrzése és közreadása lenne a legfontosabb.

De ha kinagyítunk a helyi újság példájából és az egész falu vagy község digitális lenyomatát nézzük, ugyanaz a kép tárul elénk: nincs kanonikus információ megőrzési szándék, törekvés, együttműködés.

Hol vannak a kishegyes községi Anonymus-testvéreink, akik a Wikipédia, Wikidata vagy más nyílt tudásbázisokba továbbviszik a helyi információkat? Akik éppen a Szó-Beszéd archívumaira hivatkozva végre létrehoznának egy jól megérdemelt szócikket az idén 26 éves Dombos-Fest számára?

Hol vannak a jelen digitális krónikásai? Pedig nem kell messzire mennünk működő megoldásért.

Van jó példa is

Jelenleg a kishegyesi múlt digitális megőrzéséért egy két fős csapat teszi legtöbbet (Bada Árpád és Csernik Márton), akik helyiek régi fényképeit gyűjtik, digitalizálják és adják közre a weboldalukon, a “Kishegyesi Digitális Archívum“-ban. És nincs mögöttük ilyen-olyan támogatási program, meg politikai hátszél, meg anyaországi alapok által kiszórt pénzek sem.

Igen, lehet ezt így is és jól is csinálni, de ehhez szükséges a vízió, szándék, és mindenek előtt a digitális szuverenitás: saját felületek, saját archívum, saját kontroll a közösség emlékezete felett.

Mindenekelőtt elemeznünk kell a problémás területeket:

• stratégia hiánya
• együttműködés hiánya
• digitális szemlélet hiánya
• platformfüggőség (csak a közösségi média)
• önkéntes szakemberek hiánya (pro bono munkavégzés a közösség szolgálatában)

Javasolható megoldások

A digitális stratégia megalkotásának három alapfeltétele van:

• technológiai tudás
• kommunikációs tudás
• közös szándék és cél kijelölése

A legalapvetőbb kérdés minden esetben, hogy a helyi intézményeknek, vállalkozásoknak, szervezeteknek van-e egyáltalán weboldala és ha van, akkor az korszerű-e. Ez elsősorban nem pénzkérdés, hanem szervezeti vagy vezetői szándék.

A technológiai és kommunikációs tudással pro bono munkát végző önkéntesek segíthetik pl. az intézmények webes jelenlétének kialakítását. A megvalósítását leginkább egy civil szervezet, intézmény vagy kezdeményezés tudná jól összefogni.

Fontos nyomatékosítani, hogy a saját weboldalon kívül minden egyéb csak egy platform, és ahogy az tartalmat feltöltjük rájuk az elérésért cserébe feladjuk a felette gyakorolt kontrollt is.

Verdikt

Egy közösség múltja nem attól marad fenn, hogy kinyomtatják, hanem attól, hogy hozzáférhető marad. Ha a kishegyesi polgárok évtizedek múlva nem tudják néhány kattintással elérni saját közösségük történetét, azért nem a Facebook lesz a hibás. Hanem mi, akik összekevertük a megőrzést a közzététellel.