Kényelmetlen ez a székpárna. Adventkor rakjuk fel csak őket. Pirosak, ünnepiek, és kényelmetlenek. Viszket a bőröm az okosóra pántja alatt, valami irritáció lesz, túl erősre húzom a szíjat. Párom összevont szemöldökkel, párnalenyomatos képpel jön ki a hálóból – Már fél órája szól a szomszéd ébresztője! Vasárnap! Érted, vasárnap! Csak megvonom a vállam.
Valóban bosszantó, hogy az alattunk lakók hálójából felhallatszik a telefon hangja. Ilyen a panel élet. Hallgatod, hogy mások hogyan pisálnak, mert visszhangzik a csobogás és a csorgatás. Kicsit el is szégyelli magát az ember, mert elképzeli az idegent, ahogy ül vagy áll és a dolgát végzi. A felettünk lakó szenilis nénit is halljuk, ahogy este tizenegykor lubickol a kádban, majd dugó ki és jön az örvény aztán az a szörcsögő hang. De én rendszerint ilyenkor már alszom. Süppedek bele az álomtalan öntudatlanságba örülve, hogy még egy napot letudtam, halogatva a beszélgetést önmagammal.
A naplóírásnak kétségtelenül van valami szentsége. A Woolf szerű ömlengésnek egész biztosan. Írni, ami jön, csak engedni át magunkon az aktuális gondolatot, sodródva a gondolatfolyammal. Sokszor próbáltam már újra elmerülni benne, de vagy az asztal, vagy a szék, vagy a szoba fénye, vagy a szövegszerkesztő betűtípusa, a kávé hőmérséklete, a húgyhólyagom feszülése, a kinti zajok, a napi tennivalók – tehát bármi – éppen nem voltak megfelelők. Itt élem eddigi életem legjobb napjait, anyagi biztonságban, és képtelen vagyok megindítani az írást. Mert tökéletes feltételek kellenek, valami elképzelt, szerkesztett esztétika az íráshoz.
Looksmaxing – most ez jutott eszembe. Pár hete találkoztam ezzel a kifejezéssel valami YouTube videóban, amivel ebéd közben szórakoztattam magam (eltemettük a TV-t csak, hogy újra feltaláljuk). Fiatal fiúk és férfiak jól megideologizált célja, hogy remekül nézzenek ki. Amennyire sekélyesnek hangzik, annyira elkeserítő. Van ilyen fémgolyó, amivel minden nap ütögetik pirosodásig az arcukat, hogy a csontok és porcok a mikrosérülésektől plusz kinövéseket produkáljanak és ettől legyen hangsúlyosabb arcélük. Ilyen-olyan szteroidokkal és vegyületekkel fecskendezik magukat izomnövekedés vagy vékonyodás céljából. Mindig tökéletesnek és szépnek kell lenni és a meglévő testből ki kell hozni a lehető legjobb állapotot. Értelme? Mert csak a szépségnek van értéke a mai világban. Minden a vizualitás, az esztétika, a vibe.
Végtelenül szomorú lettem. Mit tettünk? Évtizedek közösségi média kondicionálása, ami ma, egy digitális bennszülött számára azt üzeni: nincs öt perc hírnév sem már, csak pár pillanatnyi. Ha valaki hírfolyamában felbukkansz, akkor a legjobban kell kinézni. Mert minden más érték elinflálódott.
Tegnap valami vígjátékra ültünk be a barátnőmmel, Szenvedélyes nők. A sztori habkönnyű: van a megértő, negyvenes évei közepét taposó pszichológusnő, akit dob az ötvenes férj valami húszas, műkörmös csajért, mert életközépi válsága van. Kilövetett fül, sportautó, dzsimbe járás pipa. Csak még egy utolsó dicsőség legyen a vadászmezőn. Közben ott az egyetemistakorú lányuk, aki pár havonta csávót vált, mert keresi az igazit. Az aktuális balek tökéletes, de láthatatlan szerénysége okán, valaki izgalmasabb kell. És ott van az atipikus nagymama, aki új dudákat csináltatva, nem hétköznapi élete könyvén dolgozik, amelyben számtalan futókapcsolatát dolgozza fel. Három generációnyi nő próbál valamit mondani a nőiességről, csakhogy kiderüljön: jól kell kinézni. A komédia forrása gyakran az, hogy párterapeuta anya ugyan képes analizálni, hogy mi zajlik benne, mégis a ledér nagymama által felbujtott szenvedélyes, titkos románcban találja meg a saját értékét, méghozzá a saját lánya jóval fiatalabb pasijával.
Közben barátnőm újságolja, hogy szerelmes, menthetetlenül. Próbálok nem előítéletes lenni. Sőt bűntudatom van, hogy még vele sem tudok igazán őszinte lenni, mert nem akarom megbántani. Mert nekem van párkapcsolatom, már sok éve, neki meg most már jó ideje nincs és szenved tőle. Van ebben egy nagy adag FOMO faktor is: lassan negyvenek leszünk, gyereket akar, de még közben keresi a tökéletes társat, kompromisszumok nélkül.
Ugye milyen csinos? – mutatja a csaj instáját. Felső polcos, valóban, bár az én ízlésemnek a szőke haj sötétbarna szemöldökkel mindig felvet pár kérdést a természetesség és autentikusság kapcsán, de persze mit értek én a divathoz. A fabula lényege itt is: a szépség. A mosolya, haja, teste. Jó-jó, mondom, de azért nem minden a külső. Kicsit meg is ütődik ezen. Hát de amúgy nagyon jófej és okos. Közben próbálom nem elképzelni, hogy ittasan egy pride bulin, dübörgő zene és dübörgő hormonok kereszttüzében, hogyan lehet értelmesen beszélgetni bármiről. Nálam ez annak idején kifulladt a légyott lehetőségének kitapogatásában. Ilyen szerelmet ő még nem élt meg és csak rá tud gondolni. Természetesen tiltott gyümölcs, csak kísért valakit, gyereke van, bántalmazott kapcsolatban élt, meg valami vidéki kisvárosban gyerekeket tanít.
-Lehet nem tudja mit akar. -Lehet – rágom a szót, közben arra gondolok, hogy ennyi redflag Sztálin ravatalán nem volt és az ilyenek partiktól a lehető legtávolabbra illik menekülni, ha nem alkalmi hempergés a cél. Nála persze sosem. A fiatalság és szépség olyan valuta, amellyel meglepően konvertibilis. Egy másik haverom húsz évvel fiatalabb barátnője jut erről eszembe. Gyönyörű – cserébe önmagába dugja a hosszabbítót és nem érti miért nem működik. Azon stresszel, hogy nem elég vékony, vagy hogy ha kilép az utcára ki nézi meg és mit gondolnak róla. Cigi, energiaital, testképzavar, szorongás. A közösségi média profilképe pedig egy tükrös szelfi a tökéletes testéről valami tapadós ruhában, de az arca helyén a telefonja hátlapja van. Valahol looksmaxing ez is.
Hiába magyarázzuk újra és újra, hogy persze, ha valaki szép, igényes, vonzó, jó genetikája van, arra öröm ránézni. De ez pont olyan, mint régen, nálunk falun a Tortás Juszti néni portékája: csodás mázak, habvirágok, aranygyöngyök, ostyavitorlák, karamell lapocskák tették ellenállhatatlanná a legolcsóbb sütőmargarinból kavart krémet, meg a kicsit megégetett piskótát. Bár egy torta legalább nem szorong. De a tökéletesség hajszolása közben viszont mindenki más igen.
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
Lehet majd én is írok egy bejegyzést a témában, mert nagyon gondolatébresztő olvasmány volt.
A “looksmaxing” kifejezéssel eddig még én sem találkoztam és bár mondhatnám, hogy mindig is a külsőségek rabja volt az ember, de ettől nem lesz jobb a helyzet. Sőt, elkeserítőbb, mert ez is mutatja, hogy nem vagyunk még túl ezen.
Érdekes, hogy a “vibe” kifejezést is használod, ami nekem pont az ellenkezőjét jelenti. Számomra az nem kívül látható valami, hanem inkább benső kisugárzás. Egyébként ha meg kellene röviden fogalmaznom, számomra mi a szépség, azt mondanám, hogy az egészség. Akin látszik, hogy egészséges, nem csak fizikailag, de mentálisan is. Még egyszerűbben: aki jól érzi magát a bőrében. Az aktuális és amúgy tiszavirág életű trendektől teljesen függetlenül.
Szívesen veszem ha végül írsz róla, mert tök érdekes lenne látni, hogy másból mit vált ki a téma 🙂
Számomra a vibe értelmezése lehet az is, hogy valaki milyen aurát / kisugárzást ad le a környezetének, legyen szó akár arról, hogy ezt csak mutatja / mímeli, vagy esetleg erőlködés nélkül teszi, teljesen magától. Utóbbin rögtön érezzük, hogy hitelesebb.
Azzal nagyon tudok “vájbolni”, hogy, aki jól érzi magát a bőrében (legyen, az akármilyen) és ehhez tapad egy mentális jólét és egy testi egészség, arra rá tudom mondani, hogy “nagyon egyben van”.
Csak van némi aggodalom bennem a korszellem (pl. a looksmaxing) kapcsán. Épp most hallottam, hogy jön vissza divatba egy rég legyőzöttnek hitt női testkép esztétika: a heroin chic. Aggasztó jelek már vannak. A Wicked két színésznője jóformán csontvázzá aszott. A 90-es évek anorexiás modell testképe újra letarolja a nyugati médiát, ezzel újra aggasztó vágyképeket tartva mondjuk fiatal lányok felé.
Az viszont megnyugtat, hogy így negyvenhez közel legalább már nekünk nem kell megfelelni ezeknek a sztereotípiáknak és foglalkozhatunk az alkotással 🙂