Gyásznapok

Már egy hete körözök a házban. Szobáról szobára járok, üldözöm a csendet, figyelem a fényt a falon, bútorokat simogatok. A középső szobában megállok, megnézem az anyámról kirakott fényképeket és rámosolygok. Hullámokban jön az üresség, rám-rám tör. Néha mosok: pokrócokat, lepedőket, szőnyeget. Felsöprök, aztán újra. Találomra vett virágmagokat szórok a gazos kiskertbe, mintha itt laknék és majd locsolgatnám őket. Konzerválnám az itteni életet, ami már nincs és nem is lesz. Sírni csak ritkán sikerül. Nézem az utolsó közös képeinket, albumokat lapozgatok, főzni akarnék valamit a családi repertoárból, de már a bevásárlás közben elmegy a kedvem tőle. Valami csimbókos hússal gyéren pakolt készételt eszek. Aztán kekszet, fagylaltot, sört. Olyan űr van bennem, hogy már mikor rosszul vagyok is csak rágom a falatot.

Öt napja álltam a koporsója előtt. Rajta a drága virágdísz, mert egy életet töltött el a szegénységben, ami mindig mérsékletre intett bennünket. Néztem a virágokat, miközben a pap a búcsúbeszédet mondta, valóban szép lett, de ott is csak azt éreztem közben: nem elég. Ha ki sem látszana alóla az a koporsó, akkor sem elég. A valós halála és a gyász szertartás közötti négy napot szervező üzemmódban töltöttem. Hiába a párom sóhajai és biztató ölelése, hiába a falu részvéte, csak számolgattam, hogy mennyi mirelit pogácsa kell, elég lesz-e az üdítő, hány turnusban főzöm majd a kávét a toron.

Az utóbbi másfél év a pokol kicsiny bugyra volt, személyre szabott kínzások repertoárjával. Hiába a meggyőződés, hogy végig jól csináltam, időben mentettem meg, rábeszéltem a gyógykezelésre, a térség legjobb ápolási otthonában helyeztem el, látogattam két hetente, hazahoztam anyák napjára. Hiába minden, mert most csak üresség van és csend.

Jó csend, jó hogy nincs itt senki, jó egyedül lenni. Jó a sok emlék, jó ez a fajta sajgás. Apám hirtelen halála után valahogy áldásnak is tetszik, hogy az orvosi ítélet után még itt volt nekünk ez a sok/kevés idő, míg számtalanszor el tudtuk egymásnak mondani, hogy szeretjük egymást. Enyhíti a bűntudatot, amit a megkönnyebbülés okoz, hogy elment, hogy nincs több szenvedés, hogy nem süllyedt a teljes magatehetetlenségig, hanem átzuhant rajta pár hét alatt.

Nézem a barackfát a kertben. Tervezte: újra jövünk szüretre. A fa alatt állunk majd és tömjük magunkba a sárga gyümölcsöket. Sok barack lesz idén, de még zöldek. A megy is savanyú volt, amit legutoljára vittem neki. Miért ez az önmarcangolás? Igen, megállt az életem kereke, a tervek egy időre lekerültek napirendről. Kezdetben bármilyen öröm is keserű volt, miután már láttuk a kemoterápia nem segített és inkább megrabolta. Mantráztam magamnak: jól teszem az otthonba adását, nem vagyok itt, nincs más hozzátartozója, az új munkahely magasabb fizetése kapóra jön a díjak kifizetésére, mintha csak ezért sikerült volna a váltás is. Egy ideig elhiszi az ember, aztán gyakorta kételkedni kezd magában.

A naptár a falon tavalyi. Rögzült a diagnózis hónapja az időben. Pont úgy, ahogy a halála napjai is most fagynak meg bennem. Volt időm bőven az előgyászolásra, zokogásra. Most még néha dühös vagyok magamra, az országra, az orvosokra, az állami egészségügy közönyére, a szörnyű kórházi állapotokra, az eljelentéktelenedett falumra, ahol üvöltözni kell, hogy mentőt küldjenek. Dühös vagyok a rokonra, aki nem látogatta, de azért ráíratta a koszorúra, hogy keresztfia. Dühös vagyok valami barátjára, aki kifogásokkal hárította, hogy felkeresse. Örülök a kicsinyes bosszúknak, amiket rajtuk elkövettem. Egyik pillanatban gonosz vagyok, aztán ez az érzés is felszárad. Megint az üresség veszi át annak is a helyét, ahogy minden érzelmemét.

Akkor újra ránézek a fényképére és mosolygok, ahogy karjában tartja szeretett fekete macskáját és vidáman belenevet a kamerába.