Félálomban, a régi utcában

Rémít a tudat, hogy korom okán összegyűlt annyi emlékem már, hogy álmatlan éjszakákon bűvkörükbe csalnak helyek, nevek, tettek és benyomások. Az éj derekán értelmetlen álomból riadtam, villogó mikrofonba kellett volna énekelnem egy tengerparti alkonyban. Pedig ha valamit nem tudok, az pont ez, énekelni. Bot fülem van és képtelen vagyok még csak eldúdolni is bármit, hogy hasonlítson az eredetire. Persze nem ez borzongat most, hanem az utána ágyban fekvés zavaros gondolatai, egy életről, amelynek szereplői már nincsenek is.

Azon kaptam magam, hogy a régi utcán ténfergek. Baktatok a mind a mai napig aszfaltozatlan kocsiút kellős közepén, késő ősz van, sötét és hideg. Valami különóráról szabadultam és a késő délután öreg estébe hajlik. Nem merek a járdán menni, mert egészen sötét és az okkersárga lakatlan ház mellett vezet el. A képzeletem élénk: boszorkányt, ördögöt rejtenek a félig összedőlt vályogház üresen ásító ablakai, szörnyet vagy pandúrt a bedőlt nagykapu mögötti ecetfa rengeteg és mogyoróbokor erdő. Tudom előre, hogy leszidnak majd a sáros cipő miatt. Szegénység van, erre is alig tellett én meg a sárban botladozva nyúzom. Azt jut eszembe: szégyellem a félelmet, vagy inkább a képzeletemet. Félek, hogy a téka filmjeinek számlájára írnák, és eltiltanának tőlük, pedig az egész nyomorult hét a szombaton kölcsönözhető egy darab videó kazetta reményében volt elviselhető. Nem nagy téka volt a miénk, de nagyon közel volt, az utcánk sarkától csupán két perc sétára. Egy régi hentesüzlet helyén nyitott ki 94 őszén. Furcsán hatott a polcokon sorakozó tokok mögül néha kivillanó fehér csempe.

Ahogy álomképzeltem vonszolt végig az utcán meg kellett állapítanom, negyven házának javában jártam már. Vagy azért, mert utcabéli pajtás lakott benne, vagy mert tejért, tojásért, piros paprikáért küldtek anyámék. Furcsa az emlékezés, hogy a gyerekkorban látott részletek, mint a bogár a fagyantába – vagy ahogy felénk csak hívtuk, a macskamézbe – rögzül még a levegő szaga is, az ég kékje vagy a fény szöge is. Érdekes és kibírhatatlan, hogy látom magam előtt a Babi nagymamájának udvarát, ahol nyaranta kergettük egymást. A öregasszony szobájára is emlékszem, udvarra néző, egyablakos kis helyiség, amelyben egyik falnál ágy, másiknál oldalt egy konyhai asztal hokedlikkel, kályha és pár rozoga konyhabútor strázsált. Azért emlékszem ennyire, mert ez a kép éget belém, mikor prózamondó csoportban Csépe Imrétől az Öreganyám macskáját kellett betanulni.

Kibírhatatlan ez a sok a emlék. Ahogy arra gondolok, hogy gyerekkori játszótársaim merre szóródtak szét a világban és milyen sorsokban osztoznak. Vagy, hogy lassan a felnőttek mind halottak. A mi házunkban, lent az utca végén is mások laknak már régen. Mégis égetnek még a gyerekkori nyári nap sugarai, ahogy a békaszájakat mustrálom a zöld kiskapu mellett. Lomhán, kopogó körömmel poroszkál felém a német-juhászunk. Mint egy komisszár vagy határőr, ellenőrzi ki lépett az országa területére, de érdektelenül megy tovább, mikor látja, hogy csak én vagyok.

Milyen gyerek voltam? Milyen felnőtt lettem? Mi van a kettő között? Sokszor nyomaszt. Most kezdem megérteni a Szabó Magda felnőtt főszereplőit az Őzben, vagy a Freskóban. Valami mögöttük van és ahogy visszafordulnak, látják, hogy micsoda meglepő életútra vetül is árnyékuk.

A héten halt meg valaki a szomszéd faluból. Három évvel volt fiatalabb, mint most én. Öngyilkos lett, felakasztotta magát. Ez még mindig módszer és megküzdési stratégia faluhelyen, ahol a férfi nem sír meg nem hagyja el magát. Apám több, mint húsz éve oldotta meg így a földi kínjait, mint most ez a fiatal férfi. Tragédia. Persze arról senki nem beszél, hogy nem annak tragédia, aki megy, hanem aki marad. A mardosó bűntudattal, hogy talán észre kellett volna venni. Valamit. Bármit. Ez a legjobb barátját hívta át segíteni valami ház körüli munkában. Mire az megékezett, már nem volt mit tenni.

Az eszméletlenség csak lassan jött, mikor már benéztem szinte minden házba a régi utcában. Ez a nosztalgia vágyódóvá tesz. Vissza abba a világba, ahol egy kis faluban mindenki mindenkinek az ismerőse. Annyi minden után, ami már nem én vagyok most ez a vágy ég bennem, hogy legyen egy kis falusi házunk. Kerttel, veteményessel. Udvaron kapirgáló tyúkokkal, ugató kutyával, dörgölőző macskával, utcai szilvafákkal és csenddel. Azzal a téli, halott csenddel, ahol napközben is, bármikor értem jönnek az emlékek és van időm őket kézbe venni, kifényesíteni és vitrinbe rakni őket.