Zörren a nagykapu, majd rozsdásan csattan, rá válaszol az udvar túlvégéből a kutyalánc izgatott földhöz csapkodása. Vendég jön! – kiáltaná a keverék, de jobb híján csak szalad pár kört, aztán úrrá lesz rajta figyelemzavara és már a galambokat lesi a góré tetején.
A szomszédasszony 70 évét megcáfolva, fürgén kacsázik be a konyhába, közben kurjongatva. Bentről pár évvel fiatalabb társa kontrázik rá. Sajátságos nyelv ez, évek alatt fejlődött ki. Kommunikációjuknak bájos protokollja van. A “na gyüttem”-re a “kérsz kávét?” a válasz. Zörögnek a székek, egyik leül kifújni magát, a másik feláll, nyikorog a pohárszék, előkerülnek a színes bögrék, tompán koppannak a negyven éve még modern konyhaszekrény tetején, kattan a vízforraló pedálja.
“Háromat tegyé’ oda. Mindgyá’ gyün a Zibi is” – a gazdasszony pakolászik az asztalról, súrlódik a konyharuha a viaszos vászon asztalterítőn. Elmaradhatatlan kelléke az igazi konyhaasztalnak, amiről nem csak esznek, hanem amin dolgoznak is a falusi a emberek. A lenvászon vagy más kelme túl érzékeny lenne a rögvalóság számára. Az élet könnyen koszolódik vidéken: magány, betegség, öregség pettyezni a hétköznapokat. Ezt más abrosz nem bírná ki.
Ahogy a sok könyöklést se, kártyázás közben. Csapódik a szita ajtó, megjött harmadik társuk is, kicsit még kótyagosan imbolyog az előző napi dialízistől, de a haja tökéletes, körmét múlt héten csináltatta. Valamivel ki kell fugázni a hétköznapokat, számára ez az önfenntartási rítus jelzi: még itt van, még létezik, még ha néha napján meg is hal valaki a mellette lévő ágyon a vércsere közben.
Előkerül a pakli, a régi irkafüzet, egyik húzza a vonalakat valami pártünnepélyről kapott reklám golyóstollal. Három részre osztja az oldalt. Mindig újat kezdenek, senki önbecsülése se sérüljön. A forró víz a bögrékbe csobog, keveredik az instant kávé rögeivel, habosan, halkan pattognak az apró buborékok, amit elnyom a fém kanál harangozása kevergetés közben.
A kártyázás valami olyasmi nekik, mint másnak a vasárnapi mise, csak itt ők az Úr helyett egymáshoz kapcsolódnak. Összekötik, a bizonytalan életfonalaikat, valami erősebbet sodorva belőle, hálót szőve általa. Ami megtartja őket. A kívülálló csodálkozik, pedig nincs min. Olyan világból való ez a három öregasszony, amikor még nem volt közösségi média, tévé se nagyon, esetleg rádió. Amikor szobánként elég volt az egy dugóaljzat is. Minek több?
Abban a régi világban télen a szomszédok halvacsorára jártak egymáshoz, kártyázással töltötték az időt. Vitték a gyerekeket is, fekete péterezzenek azok is a kemence melegében. Hazafelé hógolyózott a család. Hó is volt még.
Nem kellett kimértnek lenni, meg felnőttnek se feltétlen, komolynak meg végképp nem. A nehéz életnek is volt ragyogása. Ennek visszfényében sütkéreznek ezek az öregasszonyok itt falun. Abban a biztos tudatban, hogy ha leesik az egyik lábról, a többi megtartja, szalad, orvost hív, kórházba hajtat tiszta ruhával, komatállal, jó szóval.
A kártya több is, mint ragasztó közöttük. Pogány rituálé, özvegyasszonyi varázs, ami összeköti őket, míg a halál el nem választ.
Discover more from Commentarium
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
Mint egy pillanatfelvétel, de minden benne van. Tetszenek a képek: viaszos vászon asztalterítő, ami mindent kibír, mint a falubeliek szívóssága. Az életfonalak összeszövése, mint az összetartozás. Jó volt olvasni.
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad! Igazából éppen Te inspiráltál a Rongybaba című írásoddal. Annyira tetszett a hangulata, hogy el is felejtettem, milyen jó érzés így is írni. Ösztönösen, követve a ihlet hullámát. 🙂
Nagyon jó írás. Mondjuk nekem inkább a 90-es évek jut erről eszembe, mint a mai kor világa. Városi gyerek voltam mindig is, óvodás és kisiskolás koromban nyaranta eltöltöttem 1-2-3 hetet falusi rokonoknál, ott némiképp hasonló világot figyeltem meg, talán kevésbé volt ennyire elaggott, elhagyatott az idős generáció, a falu, voltak akkor még gyerekek, a földet sem aggastyánok művelték, még vállalkozói kedv is akadt az emberekben. De azok a rituálék, amikről a poszt szól, akkor nagyon éltek. Hogy ma milyen a világ falun, nem tudom. Talán egyszer el kéne oda látogatnom.
Ugyanennek a kornak egy másik emlékfoszlánya, hogy óvodásként sokat betegeskedtem, és hol apám munkahelyén, hol anyuén kellett dekkolni. Mindkettőnek volt egyfajta varázsa. Apuénál ugye az, hogy a rendszergazda számítógépén lehetett Prehistorik 2-vel, meg alapértelmezett Windows játékokkal játszani (akkoriban nem sikerült megértenem az Aknakereső logikáját, de lelkesen nyomkodtam), anyunál meg ott volt a szomszédban a kefekötő, aki a mondáshoz igazodva, tényleg alkesz volt. De egy rendkívül aranyos ember. A műhelye meg igazi rejtélyek barlangja. Nem nagyon tartott rendet, de mindig tudta, melyik szerszám hol van. Még arra is megtanított, hogyan kell a lószőrt behúzni a fába, majd ledrótozni. Erre a célra egy törött kefe fát használtunk fel. Mai napig meg van az életem első és egyetlen saját készítésű keféje.
Köszi! Mennyire menő már ez a kefés sztori! És az, hogy ezek szerint még megvan és megőrizted. Erről az is eszembe jut, hogy ezek a mesterségek, mint a kefekötő vagy seprű készítő, kosárfonó szinte ki is vesztek idővel, vagy gépiesítve lettek mára. Pedig mennyi lélek volt még bennük.
Szerintem nagyban függ, hogy melyik generációról beszélünk, és milyen szociokulturális beágyazottságuk van. Még ebben a faluban is amiről írok, ez a fajta “összejárás” manapság ritka és leginkább nőknél figyelhető meg. A férfiak – gondolom a saját sztereotípiáik miatt – nem annyira közösségiek, vagy egymásról gondoskodók.
Anyám köre egyébként az írást inspiráló banda. A falu olyan 3-4 ezer fős és mivel a nagyszüleim idejében még nagyok voltak a családok, sok gyerekkel ezért sok később is sok közeli és távoli rokon maradt meg így vagy úgy a közvetlen közelükben az életük későbbi szakaszában. De az is fontos faktor, hogy az adott utcában lakók gondolkodása milyen, vagy, hogy a házak mennyire közel vannak egymáshoz, vagy hogy a házak lakói évtizedeken keresztül az adott utcához kötődnek-e.
Az biztos, hogy ez a fajta közösségbe szerveződés sokszor nagyon nagy értékkel bír. Igen, lehet épp nincs kedved a kapun benyitó nagybácsihoz, aki csak épp erre járt és gondolta benéz. De amikor segítség kell, vagy nagy a szükség, pillanatok alatt tud ez a szociális háló életmentővé is válni. Főleg ha magukra maradnak az emberek idős korukra. Kicsit egy ilyen japán falusi hangulat jut erről eszembe. Egy dokumentumfilmben boncolgatták, hogy miért élnek sokáig az ottani vidéki emberek. És az egyik fő megfigyelés épp ez volt, hogy összejárnak, együtt múlatják az időt, gondoskodnak egymásról.
Most, hogy lassan széthullik a társadalom, mert mindenki magának él, a közelgő polikrízisek és szétbomlás folyamatában valószínűleg azok maradnak meg épen, akik képesek ilyen szintű együttműködésre. Én mindig követendő példának tekintek ezért rájuk.
Cipőpucoló kefe lett belőle, szóval mai napig használatban van. Igaz, manapság nem nagyon van olyan cipőm, amihez szükség lenne rá, apám volt az, aki ragaszkodott a fényes bőrcipőkhöz.
Ami a falusi férfiakat illeti, nos, akik megérték az öregkort, azok általában nem otthon gyűltek, gyűlnek össze, hanem a helyi italkimérő egységben. De ők is hasonló krétakört képeznek, mint a fent vázolt női párja.